W. Nagy Ágota szerk.: A magyar mezőgazdasági, kertészeti, erdészeti és vadászati szaknyelv kialakulása. (Bpudapest, 2003)
Oroszi Sándor: Erdélyi hatások a magyar erdészeti szaknyelv kialakulásában
Erdélyi hatások a magyar erdészeti szaknyelv kialakulásában OROSZI SÁNDOR 1862. december 31-én a Szolnok-Doboka megyei Cégén keltezte Kende Zsigmond azt a levelet, amelyet Selmecre, az erdészeti műszótár készítőinek címzett. 1 A „tisztelő öreg barátjok" aláírással ellátott néhány sorban a szétküldött műszótárlapokra vonatkozóan a következőket írta. A német szószedetet „nemes Szecsey István"-nak, az erdőmesterének át akarta adni, de kiderült, „hogy ő bár egyike a legjobb erdőmesternek, nem tud németül", így aztán - miként arról a 69 éves nemesúr beszámolt - csak az akkor magyar nyelven megjelent Erdészeti Lapoknak lehet előfizetője, míg a műszótár ügyének legfeljebb jóakaratú pártfogója. Engedjék meg, hogy a továbbiakban a címben körülírt témát a Kende Zsigmond által küldött levél idézetei alapján világítsam meg. Cege, Erdély A 19. század közepén az Erdélyre amúgy is jellemző népességbeli sokszínűség az erdészetet, az erdei munkákat illetően még tarkább volt. A fakitermelések, különösen pedig az erdei szállítások végzésére már a 18. század végén szepességi és a német tartományokból származó, német nyelvű munkásokat telepítettek be. Őket követték a kiegyezés körüli években a kárpátaljai és a galíciai ruszinok és a horvát-szlavónországi (krajnai) délszlávok. Az előbbiek főleg a keményfa (bükk) kitermelésében, míg az utóbbiak mind a fenyő-, mind a tölgyállományok feldolgozásában jeleskedtek. Végül fontos szerepet játszottak még - elsősorban Dél-Erdélyben - az Észak-Olaszországból származó munkások is, akik leginkább a szállítóberendezések építéséhez értettek. Természetesen mindegyik nép a saját nyelvén nevezte meg nem is elsősorban a fákat, hanem az általa használt eszközöket és a munkafolyamatokat. Ennek nem mond ellent az, hogy a fokozatosan betanított, az erdei munkára „rászoktatott" helyi lakosok számtalan kifejezést átvettek, de azt mindig saját nyelvük szabályaihoz, hangzásához alakították. Példaképpen itt rögtön megemlíteném a capint. Az olasz eredetű szó németül Zappel, Zappin és Sapin, míg románul Çapina, a magyarban pedig fahúzó csáklyának, -gajmónak igyekeztek neveztetni, de a mai napig capinként ismerik. 1 Országos Erdészeti Egyesület könyvtára. Iratok. Wagner-anyag.
