Kecskés Sándor szerk.: Az országos mezőgazdasági kiállítások és vásárok története 1881-1990. (Budapest, 1996)

Előszó

lan, hogy a szövetkezetesítés, a mezőgazdaság kollektivizálása 1956 előtt brutális erőszakolás keretében történt, majd végül 1958 és 1961 között már nem annyira a nyers, nyilvánvaló erőszak, mint inkább annak korábbi gyakorlatára utalás volt az, ami a parasztokat a belépés elfogadására ösztökélte. Az is igaz, hogy a kollektivizálás a mezőgazdasági termelés gyors csökkenésével járt, Magyarország néhány éven át behozatalra szorult lisztből és húsból, az alapvető mezőgazdasági termékekből. A kormányzat azonban hamar belátta a helyzet tarthatatlanságát, azt is, hogy ha a behozatalért fizetendő összegeket beruházza a mezőgazdaságba, nyilván jobban jár. Felgyorsította a folyamatot a gazdasági mechanizmus reformjának előkészületi szakasza, lényegében a mezőgazdaságot tekintették kísérleti terepnek. Ennek azonban már lényeges előfeltételei megvalósultak a megelőző években, 1961 és 1964 között. A kormányzat, pontosabban a párt hagyta érvényesülni a paraszti kezdeményezéseket, több beruházást juttatott a mezőgazdaságnak, vagyis ezekben az években megszületett a kiegyezés a parasztok és a rendszer között. Attól kezdve, hogy elfogadták a szövetkezeti kukoricaföldek felesbe adását a tagoknak, egészen addig, amíg végül a párt- és államapparátus elfogadta a szövetkezeti demokrácia alapelveit, s ha persze nem is maradéktalanul, de mégis annak szellemében cselekedett, azaz nyögve-nyelve, de hagyta érvényesülni a paraszti közösségek öntevékenységét, kezdeményezéseit, a helyzet gyökeresen megváltozott. Az 1968. január l-jével életbe léptetett reform pedig végleg egyenjogúsította a szövetkezeteket a városok ipari létesítményeivel. Az eredmények hamar s látványosan megmutatkoztak. A nagyarányú beruházások nyomán nőtt a termelés, gépesítették az alapvető munkafolyamatokat (szántás, vetés, aratás, cséplés), mind több ipari termék jelent meg a mezőgazdaságban (gépek, műtrágyák, növényvédő szerek, gyári takarmánykeverékek stb.). A 70-es évektől kezdve a növekedés már folyamatos lett. Gyorsan nőtt a mezőgazdasági termelés volumene, elsősorban a növénytermesztésben, az évtized közepétől már látványosan jelentkezett az állattenyésztésben is. A folyamatot továbbfejlesztette a modern termelési rendszerek megjelenése, az állattenyésztési telepek és eljárások meghonosítása, a mezőgazdasági gépgyártás ráhangolódása minderre. Nincs itt sem tér, sem lehetőség a magyar mezőgazdaság 1968-1988 közötti történetének részletes kifejtésére, még nem jött el az ideje annak, hogy megírhassuk e korszak kiegyensúlyozott történetét, de az 5,5 tonnás gabonahozamok, a mind nagyobb tejtermelés, a sertéslétszám felfutása, s nem utolsósorban az egy főre jutó fogyasztás látványos emelkedése az utolsó évtizedekben önmagukért beszélnek. Azt jelzik számunkra, hogy a magyar agrárpolitika minden hullámzás ellenére is sikeres volt, hogy a létrejött termelési szervezetek, a megszületett megoldások értéket képviselnek, olyan értéket, amelyet nem szabad alábecsülni. Erre hívta fel figyelmünket az elmúlt évtizedek számos elismerő nyugati szakmai méltatása is. Egyértelművé teszi mindezt, ha kicsit kitekintünk az országból, legalább közvetlen környezetünkre. A volt KGST-országok mezőgazdaságai előtt a magyar mezőgazdaság vezetett a hozamokban, a gazdaságosságban, minden lényeges mutatóban. Ez önmagában persze nem sok, ezért is hivatkozunk arra, hogy ez részben érvényes a nyugat-európai országok mezőgazdaságára is. A magyar mezőgazdaság teljesítményei egyes, kivételes esetekben a világszínvonalat is elérték, átlagosan pedig megközelítették a nyugat-európai országok színvonalát. Mindez meglátszik a parasztság viszonyainak változásain, a falu képén is. Az említett évek során lényegesen átalakult a falu külső képe. Megváltozott a falusi építkezés, a fürdőszoba, a modern lakóépület (mely már nem rendelkezett gazdasági melléképületekkel!), a különféle tartós fogyasztási cikkek (autó, televízió, hűtőgép, mosógép stb.) terjedése a parasztság körében önmagában is mérője e változásoknak. Végső mérleget nem készíthetünk, nem is áll szándékunkban. Csupán jelezni kívánjuk ezeket a folyamatokat, mert hozzátartoztak a kor valóságához. Az idő amúgy is a helyére tesz végül mindent. Ezért sem térünk ki további részletekre. Csupán egyetlen megjegyzést kötelességünk még tenni: szerzőink közül többen is - a maguk szakterületén - aktív résztvevői voltak mindannak, amiről itt szóltunk, nem egy közülük nemzetközi hírnevet szerzett a magyar agrártudománynak. A Szerkesztő Bizottság