Szirácsik Éva: Gazdálkodás a Koháryak Nógrád vármegyei központú birtokain (1647-1731) - Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 13. (Budapest, 2017)
IV. A majorsági termelés
ken, ide terelték Visznekről is az állatokat, illetve Bánhidy Ferenc Csábrágból „hajtatta föl” a marhákat. Az állatállomány gyakorlatilag tehenekből és borjaikból állt. Bikát csak tenyésztés miatt hagytak, a tiszttartó ezért adhatott el 1726. március 13-án, Füleken a három bikából egy „szükségtelen” bikát. Még ebben az esztendőben „dög által veszett el” egy tehén, „kőszikláról leesvén” elpusztult egy másik, két harmadévi borjú „hersnyés lévén el veszett”. A következő évben 15 borjú született, így az állomány 75-re emelkedett. A szarvasmarhát nem eladásra tenyésztették, csak a szükségtelen és az öreg állatokat adták el. 1727-ben - amint a tiszttartó írta - 11 „vén görcs teheneket eladtam”. Betegségben ellenben több állat is elhullott, ahogyan azt a tiszttartó a számadásban megjegyezte: kettőt a „vad megemészted’, négy „tályogban elveszett, és dög által”, és ekkor „a bika egy 2lA fü bikácskát által verte szarvaival”. így 57 állat maradt a majorságban. 1730-ban is hasonló lehetett a csorda, 45 állat alkotta, amelynek 15 borja született, összesen tehát 60 állatot számoltak össze. „Most recenter it környöslem körül esni kezdet az marha, a mint már az nyári borjúk mind el estek”, s a „3fűre járó üsző” elhullt, összesen 17 állat. Noha mindösszesen négy marhát adtak el, az elhullás miatt az állomány jelentősen, 39 marhára csökkent. Az 1730. évi számadásból tudjuk, hogy a tiszttartó november 19-én a füleki mészárosnak eladott majorbéli tehenekből és „rossz tinókból” négyet. Koháry II. István halálát követően még az 1731. év folyamán Koháry Andrásé lett a szarvasmarhacsorda is, amelyet nagy részletességgel igyekeztek összeírni, de számolási hiba csúszott az összeírásba. Az állomány létszáma ekkor is 39 volt. Ebből kettőt Koháry II. István a szentantali vámosnak adott, 15 „dög által elesett, mellyek[ne]k bőrei megvannak”, ezért csak 22 szarvasmarha maradt. A szarvasmarhák gondozásával Koháry II. István birtokán 1721-ben a földesúr marhája mellett lévő pásztort bízták meg. 1726-ban és 1727-ben csordást fizettek. 1730-1731 folyamán a füleki majoros feladata lett, hogy a földesúr szarvasmarháinak gondját viselje, aki mellett megemlítették a borjak és szamarak pásztorát {„borjú és számár ok pásztora”), illetve a csordást. Feltehetően a Zichyek divényi uradalmához hasonlóan az anyjuktól külön választott borjakat külön kezelték a többi szarvasmarhától.585 585 A közeli divényi uradalom állattartásáról jóval többet tudunk. A szarvasmarhákat gondozó pásztorok között a korszak folyamán elkülönültek a teheneket gondozó tehénpásztorok, az anyjától külön választott „borjak és tinók, üszők pásztorai", az igásökröket gondozó béresek, kisbéresek és a napszámosok csoportjai, amiből következően a szarvasmarhákat nem és életkor alapján külön kezelhették. Minderre mutat még két utalás is. Miközben az 1720-as években a tehenek és kis borjaik Divényben maradtak, addig az ökröket és az üszőket, tinókat az elválasztott borjakkal a vámosfalvi hegyekbe hajtották legelni. Másfelől ekkortájt a tehenek és az ökrök istállóját külön említették. (Szirácsik, 2005. 88.) Mindez alátámasztja a kortárs Bél Mátyás következő megfigyeléseit. „Amint a hegyvidéki borjú lassanként megnő, mindjárt az első évben, vagy a másodiknak az elején a tinók, illetőleg az üszők külön csordájába kerül. Miután ott harmadik évét betöltötte a tinót igába fogják, az üszőt pedig az állomány szaporítására. Az igába tört ökrök külön legelnek, mígnem tizenhárom esz179
