Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 10. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 2005)

I. A magyar szőlő- és bortermelés helyzete a filoxéra megjelenésekor

Mindezek következteben a szakoktatás szerepe felértékelődött. Az árutermelő birtokoknak többé nem a jobbágyok robotját nyilvántartó és adóikat beszedő ispánokra, hanem a korszerű, piaci gazdálkodást és a borkereskedelmet megszervezni tudó szakemberekre volt szüksége. Az ilyen vezetőkből viszont hiány volt Magyarországon, ezért találkozhatunk a korabeli szakmunkákban hasonló tartalmú megállapításokkal, mint amit a bajor szakember, Heinrich Ditz 1867-ben megjelent: A magyar mezőgazdaság című tanulmánya tartalmaz, melyet a szerző a bajor Közmunka és Kereskedelmi Államminisztérium felkérésérc készített. „Ki nem hallott már versben és prózában a tüzes magyar borról? Es ki ne osztaná azt a meggyőződést, hogy a tokaji a borok királya Európában? De hányan lehetnek Németországban, akik ezt a sokat megénekelt magyar bort látták, illetve valóban meg is kóstolták? (...) A magyar bort külföldön hírből nagyon jól ismerik, de nagy híre ellenére sem tudott ott piacot szerezni. (...) lemaradásának oka (a mesterséges akadályokon túl, melyekhez a magas külföldi vámok és a magas szállítási költségek sorolhatók) főként a talajművelésben és a szőlő, valamint a bor rossz kezelésében kereshető. (...) Ehhez járul még az egyes évjáratok különbözősége, amely ugyanazon felépítményben gyakran olyan nagy, hogy a hely azonosságát nem lehet felismerni. (...) Másrészről a bor erényeit veszni hagyják, nemfigyelnek a külsőségekre. Pedig a kedveltséggyakran apróságokon múlik. Panaszkodnak a magyar borokra, hogy hiányzik a kellemes külső és a megfelelő címkézés. (...) f avulásra majd akkor számíthatunk, ha a törődést és a minőséget a rendszeres kereskedelem kifizetődővé fogja tenni. (...) A magyar borkereskedő sajnos nem képes megragadni a kezdeményezést, mert tőkeszegény, és nem tud olyan hosszú hiteleket nyújtani, mint a gazdag nyugat-európai. Ez elriasztja a mindenkori vevőt. Nem tudja eladni áruját a jelvásárlási ár alatt, hogy az idegen fogyasztót magához szoktassa, és így piacot szerezzen." 4 A magyar borászat döntő hányada azonban a tőkével, modern felszereléssel és komolyabb szaktudással nem rendelkező kisbirtokosok kezében volt, akik nem voltak képesek ezeknek a követelményeknek megfelelni. A fentiekben vázolt viszonyok ellenérc a magyar szőlészetben és borászatban az 1867es kiegyezés után, ha lassan is, de megkezdődött a piacképes bortermelés elterjedése. Ez a folyamat azonban az 1880-as évekig alig haladt előre, s döntő változás csak a XIX. század végén, a filoxéravész hatására következett be. A pusztulást követő rekonstrukció során váltak a véletlenszerűen ültetett fajtákból álló, elavult módon gondozott ültetvények fokozatosan a modern szőlészet-borászat követelménycinek megfelelő szőlőbirtokokká. A magyar szőlő- és borgazdaság nagyobbik része tehát egészen a filoxéravészig megőrizte a középkorban kialakult prckapitalista jellegét. A filoxéravész hatásának lényege az, hogy a nagyrészt minden újtól idegenkedő kisbirtokosok kénytelenek voltak átalakítani hagyományos művelésmódjaikat. Ezt a változást a kártevő pusztításai nyomán kialakult súlyos gazdasági-társadalmi válság okozta. Ezért állíthatjuk, hogy a filoxéra megjelenése és pusztítása volt az a történelmi folyamat és fordulópont, amely lezárta a magyar szőlőés borkultúra első, csaknem ezeréves hagyományos időszakát, és óriási áldozatok árán rákényszerítette a hazai szőlőbirtokosságot a modernizációra. A szőlő- és bortermelés helyzetét a filoxéravész előestéjén, a Keleti Károly által szerkesztett statisztikából ismerhetjük meg. Neves statisztikusunk egyébként hasonló következtetésekre jutott, mint - a már idézett - bajor szakember. Magyarország közgazdasági és mívelődési állapotai című munkájában így jellemezte a magyar szőlő- és borgazdaság korabeli viszonyait. „Nálunk ugyanis még vajmi ritka azon nagyobb kereskedő ház, amely a legkülönbözőbb termelők borait összevásárolva, azokat okszerű pinczekezelésben részesíté s így egyformává téve, simítva, kiegyenlítve a sokféle termést, egyforma bort volna képes, nagy 4 Ditz, 1867. 224-225. p.