Pintér János - Takács Imre szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 3. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 8. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1976)

III. Az Abonyi „Kossuth" Mezőgazdasági Termelőszövetkezet története

A mezőgazdasági terület talajtípusok szerinti megoszlása a következő: futóhomok 300 kh 1,7% homokos vályog 2 375 kh 12,4% vályog 13 269kh 69,4% agyag 2 016kh 10,5% szikes 1 146 kh 6,0 % Összesen: 19106kh 100,0% A község területét ÉNY—DK-i irányban — az újszilvási határrésztől a tószegi határig húzódó homokos sáv szeli ketté. E sávtól észak, északkelet és keleti irányban fckvő határrész talajai zömükben löszön kialakult mezőségi talajok, itt-ott réti agyaggal tarkítva. A nyugati, délnyugati és déli határrészeken tarkább a talajtérkép, mezőségi talajok váltakoznak szikes és vályogtalajokkal. A talajok kémhatása: 6,0 % erősen lúgos 1,7 % erősen meszes 79,8 % meszes 12,5 % telített, közömbös. Javításra szorul a mezőgazdasági terület mintegy 20 %-a. A mély fekvés miatt a talajvízszint 2-4 m, maximális ingadozása 5 m. Mélységi vizekben szegény, ezért a fúrások nem nagyon bővízűek. A mélyebb vízadó réteg 300—400 m mélységben található. A község története és települési viszonyok A 13. század elején Abony Szolnok várához tartozott, mint birtoktest része volt a Besenyeiek, Csécsiek, Inárcsiak, Hügyiek, Nyáriak, Ócsaiak, Pándiak birtokának. Mint önálló birtok csak 1238 után jelenik meg. Első ismert földesura Weseni (Vezsenyi) László, majd 1474-1520 között Magyar Balázs. Magyar Balázs lánya, Benigna Kinizsi Pál felesége lett, aki felesége jogán birtokolja a területet. 1522-ben II. Lajos Verbőczi Istvánnak adományozza. Verbőczi után a helység földesurai között szerepel Angyal Máté, a Vásonkeöi-Horváth család, Ányos család, majd a galántai Balogh család. A török hódoltság végefelé elpusztult községet 1690-ben mint elhagyottat írják össze és még 1695-ben is lakatlan. A település a 18. század közepe felé indul jelentősebb fejlődésnek. 1748-ban vásárszabadalmat kap. A 18_ század végén Abony jellegzetes halmazfalu, szabálytalanul szétszórt házakkal. A házakat ólas kertek veszik körül, amelyek az akkori legelőgazdálkodásnak jellegzetes képződményei. A 19. század közepére a szabálytalanul elszórt házak közül határozott irányú utcák alakulnak ki, amelyek összefutása háromszögű főteret eredményez. A község belterülete (1800 kh) a lakosságához viszonyítottan aránytalanul nagy, az Alföldre jellemző nagy határú tanyás település ma is. A község mintegy 16 ezer lakosából 1930-ban 30,8%, 1960-ban 22,3% a külterületen élt.