Donáth Frenc szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 2. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 7. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1973)

Dr. Fülöp Imre : A létavértesi „Aranykalász" Termelőszövetkezet története

tett. Korántsem volt elegendő az eszközállományuk, a forgóalapjuk. Állandó pénzhiánnyal küzdöttek, eladósodtak. Az 1950-es években működő termelőszövetkezetek lényegében nem fejlődtek. Megbízható adatok hiányában nem lehet ezen időszakot objektíven elemezni, de a visszaemlékezések, a beszélgetések (e sorok írója is ismerője, résztvevője volt az akkori eseményeknek) világosan és egyértelműen utalnak arra, hogy 6—7 év alatt egyetlen komoly létesítmény nem épült, a rendszeres és bővített újratermelés anyagi feltételei nem voltak biztosítva, és a tagság közösből származó jövedelme alacsony és bizonytalan volt. Az állami támogatás egyik formájának a gépállomások tevékenységét szánták. Ott voltak a gépek és a kevés tapasztalattal rendelkező, de segíteni akaró szakemberek. Az állami támogatásnak ez a formája nagy terhet rótt a népgazdaságra, de nem volt elég hatékony a szövetkezet számára. A gépállomások dolgozói nem voltak közvetlenül érdekeltek a tsz termelési növekedésében. A nagy politikai célok sokszor deklarációszerűen hangzottak. A termelőszövetkezetek magasnak tartották a munkadíjakat, sokszor kritizálták (többségében joggal) a végzett gépi munka minőségét, időbeni késését. A gépállomási vezetés — szintén legtöbbször okkal — bírálta a termelőszövetkezeti vezetést, a munkaszervezést, a tagok munkafegyelmét (késői kukoricaszár betakarítás miatt nem tudták időben elvégezni a mélyszántást, vetést stb.) Mindezek ellenére a gépállomások a kezdeti időben pótolhatatlan segítséget jelentettek a tengernyi nehézséggel küzdő szövetkezeteknek. Perspektivikusan azonban nem jelenthetett — és nem is jelentett — megoldást a „külső" szervnél levő gép és szakember. A szövetkezetek számának és területének növekedésével párhuzamosan a gépek és a szakismeret koncentrálódásának hátrányai kerültek előtérbe. Hiányoztak a tudatos üzemszervezés, az érdekeltséget biztosító munkadíjazás elemei. Nem volt ágazati vagy területileg felelős vezető, mindent az elnök intézett, sokszor még a pénzügyek jórészét is. A tagok sem voltak érdekeltek a közös munka végzésében, eredményességében. A munkaegységrendszer alapvető hibái már az első években látszottak, viszont a politikai légkör nem engedett sem komoly elemzést, sem bírálatot, sem változtatásokat. Az 1950-es évek gazdaságpolitikájának hibái miatt a Nagylétán működő 2 termelőszövetkezet nem volt képes stabilizálódni, és olyan gazdaságokká válni, amelyek a szövetkezeti mozgalmat a község paraszti társadalma számára vonzóvá tette volna. Ennek ellenére az 1956. évi ellenforradalmi események csak meggyengítették a két termelőszövetkezetet, de nem oszlottak fel. A közös gazdaságok megmaradtak, és 1957 évtől gyors fejlődésnek indultak. A szomszédos Vértes községben 1959 őszén megindult az „erjedés". A község dolgozó parasztságának egy része korábban érezte, látta, félelemórzettel várta: most megértette, hogy a kisparaszti gazdálkodás ideje lejárt. A történelem, a társadalmi és gazdasági fejlődés új utakat jelölt ki a dolgozó parasztság számára, azt az utat, amelyet a Párt VII. Kongresszusa határozott meg: a szövetkezeti gazdálkodás útját. A mezőgazdaság szocialista átszervezése, a szövetkezeti nagyüzemek kialakítása Vértes községben sem ment könnyen. Hosszú, több hónapos agitációs időszak volt. A szomszédos Nagyléta község éberen figyelte a vértesi eseményeket, fejleményeket, naponta tájékozódtak a helyzet alakulásáról. Az előrelátók már akkor