Lázár Vilmos szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 1. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 6. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1972)

Halász Péter—Tóthné Loós Gyöngyi: A Makói „Űttörő" Termelőszövetkezet története

termelés korábbi belterjességi színvonalát föladva, az extenzív — kevesebb munkát és főleg kevesebb bajlódást és gondot jelentő — növényféleségek vetésterületét növelték. Ennek lényegében két oka volt: az egyiknek az új tagok folyamatos munkábaállításával járó hallatlan nehézségeket tekinthetjük. A központilag irányított szervezés — amely Makón nem annyira erőszakos, mint inkább „kifárasztásosnak" nevezhető módszerrel folyt — következtében az újonan belépők között sokan voltak olyanok, akik elkedvetlenedve, az ellenállásuk megtörése utáni lelkiállapotban érkeztek. Mivel a szövetkezet vezetősége sohasem tudta előre, hogy a városban mikor indítanak újabb és újabb szervezési kampányt, nem tudott előre számolni a rendelkezésre álló munkaerővel, így ez akkor is súlyos gondot jelentett volna, ha a belépők lelkesedéssel és a termelőszövetkezeti gazdálkodás előnyeibe vetett, saját meggyőződésből fakadó hittel léptek volna be. Az új tagokkal kapcsolatos problémáknak sajátságos színezetet adott az a körülmény, hogy miután az Úttörőben különös előnyben részesítették a földdel belépőket, így olyanokat is fölvettek, akik sem emberileg, sem politikailag nem voltak alkalmasak a közös munkára. A kiegyensúlyozott és a körülményekhez jól alkalmazkodó vetésszerkezet kialakításának másik fő akadálya a központilag szabályozott vetésterület-előírás volt. Ennek hatása kétféleképpen jelentkezett. Egyrészt úgy. hogy a gazdaságnak — saját üzemi és személyi szükségletei rovására — olyan növényeket kellett termelnie, amelyre nemhogy semmi szükség nem volt, de siekres termesztésére egyáltalában nem volt kilátás. Ezek közül a legjelentősebb volt a gyapot, amely nemcsak gazdaságilag, de politikailag is sok kárt okozott a gazdaságnak, bár a termelés meghiúsulásának esetére a kormány kat. h.-anként 900,— Ft kártalanítást igért a termelőszövetkezetnek. A józanabb tagok kifogásolták ugyan, hogy így is kevés takarmányt termelnek, mi lesz, ha még 50 kat. h.-at a gyapotra szánnak, de mivel a gyapottermelés politikai kérdés volt. ellenzőinek nem lehetett igazuk. A másik fő baj az volt, hogy a termelőszövetkezet sokszor késve, máskor utólag módosítva kapta a bevetendő területre vonatkozó utasítást. A tanács nemcsak, hogy nem vette figyelembe a szövetkezet adottságait és lehetőségeit, de rendszerint nem is igyekezett megteremteni a saját utasításainak végrehajtásához szükséges feltételeket, és az ezzel kapcsolatos nem csekély problémák megoldását teljes egészében a csoportra, annak vezetőségére, illetve tagságára hárította. Emiatt állandó viták és veszekedések folytak a termelőszövetkezet és a tanács mezőgazdasági osztálya között, amelyből hol az egyik, hol a másik fél került ki győztesen. Megjegyezzük, hogy ez az állapot, miszerint a termelőszövetkezetek gazdálkodását egyfelől központi utasításokkal irányították, másfelől azonban mód nyílt arra. hogy ezek végrehajtásán alkudozzanak, illetve utólag megkerüljék, jelentős mértékben hozzájárult a városban levő szövetkezetek differenciálódásához. Attól függően ugyanis, hogy egyik vagy másik termelőszövetkezet (illetve annak vezetősége) milyen kapcsolatot alakított ki