Lázár Vilmos szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 1. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 6. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1972)

Halász Péter—Tóthné Loós Gyöngyi: A Makói „Űttörő" Termelőszövetkezet története

rét kellett elvégeznie. Nem hallgathatjuk el továbbá azt a körülményt sem, hogy a termelőszövetkezetbe került szakemberek némelyike nemcsak, hogy a belső kapcsolatok hagyományos stílusát nem vette át. de a hivatalosabb, tárgyszerűbb vezető—beosztott viszonynak is olyan rideg és bántó formáját alakította ki, amelyet még azok sem viselnek el egykönnyen, akik nem olyan előzményekhez szoktak, mint az Űttörő tagjai. Tehát a szükségszerű és természetes fejlődés nem lassú átalakulás, hanem kegyetlenül gyors, robbanásszerű változás formájában ment végbe, és a tagok ha nem is az egyik napról, de majdnem az egyik évről a másikra kerültek megszokott, a maguk igényeihez alakított kereteik közül az erősen központosított módszerrel irányított üzem különböző pontjaira. Egyszeriben megritkult körülöttük a levegő, úgy érezték, hogy fölöslegessé váltak, mert hónapszám nem szólt senki hozzájuk úgy, ahogy korábban megszokták, nem kérték többé a véleményüket, legföljebb munkára utasították őket. Az év végi „elbeszélgetések" formailag megmaradtak ugyan, dehát nem lehet az év egyetlen napján megadni mindazt, ami egész esztendőben hiányzik. Mindennek az lett az eredménye, hogy a tagok lélekben eltávolodtak (divatos szóval élve elidegenedtek) a szövetkezet anyagi és szellemi dolgaitól. Meglazult a munkafegyelem, fölszaporodtak a lopások, és a hirtelen elfojtott vagy megszakított közlési vágy beteges és aljas módon egymás és a vezetőség ellen írt névtelen levelek halmazában tört fel. Az új vezetők lényegében fölismerték ezt a bonyolult helyzetet, és időnként megállapították, hogy keveset foglalkoztak a tagokkal, jobban kell őket tájékoztatni stb., de ennél több nemigen történt. Az eltávolodást az említetteken kívül egyéb tényezők is siettették. Az egyik ilyen tünet volt a szövetkezet irányításának központosítása, amely a korábbi idők gyakorlatához képest gyökeres és jellegzetes változást hozott. Az 1966-tól bevezetett üzemvezetés sémáját a 10. ábrán mutatjuk be. Ez az üzemi szervezet két szempontból is érdekes. Egyrészt remekül kifejezi azt a nagymértékű centralizálódást, ami a korábbi évekhez képest az Úttörőben végbement. Az új elnökhöz közvetlenül csupán a kereskedelmi tevékenység tartozott, amivel elnökhelyettes korában is foglalkozott. Ezen kívül minden más szakterület irányítása — ha közvetve is — a főagronómus feladata lett. Ez a gyakorlatban azt is jelentette, hogy megszűnt a brigádvezetők önálló funkciója, és szerepük csupán a főagronómus utasításainak végrehajtására korlátozódott, De lényegében hasonló szerep jutott a szövetkezet diplomás szakembereinek is. Ezzel a szövetkezet elesett a sok év tapasztalatával rendelkező brigádvezetők és más középkáderek aktív tevékenységéből származó előnyöktől. A felrajzolt üzemi szervezet másik jellegzetessége az, hogy nem tükrözi teljes mértékben a valóságos helyzetet. A gyakorlatban ugyanis egyáltalában nem, vagy legalábbis nem „spontán" érvényesült a főagronómus közvetlen és kizárólagos irányító szerepe. Az elnök nagyon is belefolyt a termelés irányításába, és ez a körülmény hozta létre, majd mélyítette el közte és a főagronómus közti ellentétet. Az egymásnak ellentmondó és