Lázár Vilmos szerk.: Termelőszövetkezettörténeti tanulmányok 1. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 6. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1972)
Halász Péter—Tóthné Loós Gyöngyi: A Makói „Űttörő" Termelőszövetkezet története
zett technológiájú sertéstelep építésére vállalkozó szövetkezethez hasonlóan, itt is az Üttörőnek kell majd megfizetni a fájdalmas tandíjat, különösen akkor, ha ezt a hallatlanul bonyolult technológiájú sertéstelepet is olyan hanyagul akarják üzemeltetni, mint ahogy eddig kezelték az egész állattenyésztési ágazatot. 3. Az Űttörő Termelőszövetkezet területének elvizesedése A termelőszövetkezet által előállított termelési értéknek és az árbevételnek egyaránt döntő, sőt egyre döntőbb részét kitevő növénytermelés gazdasági eredményeinek ingadozását, stagnálását, sőt visszaesését az Úttörőben meglehetősen határozottan és egyértelműen indokolják. Ha a zárszámadási jegyzőkönyvek beszámolóit olvasgatjuk, vagy a termelőszövetkezet tagjaival beszélgetünk, az elnöktől elkezdve a nyugdíjas éjjeliőrig mindenki arról beszél, hogy a kedvezőtlen eredmények úgyszólván kizárólagos oka az elmúlt évek esős időjárása, illetve az ezzel járó, évről évre növekvő belvízveszély. Ez a gond — amely az árvízzel együtt 1970-re szinte katasztrofális méretűvé vált — a makói termelőszövetkezetek közül az Úttörőben jelentkezik a legsúlyosabban. Területének legnagyobb része közvetlenül határos a Marossal (1. 8. ábra), ami azt jelenti, hogy mélyen fekszik, és itt van a felszínhez legközelebb a Maros hordaléka alatt levő vízzáró agyagréteg, vagyis itt a legmagasabb a talajvíz. Csupán a távolabb fekvő ún. Hatrongyosi rész az, ahol nem fenyeget a belvíz veszélye. Ott viszont szárazabb esztendőkben van baj a termeléssel. A belvíz — mint rendszeresen és súlyos formában előforduló természeti csapás — 1965-ben szerepelt először az Úttörőben, és azóta — az 1968-as esztendőt kivéve —- évről évre fenyegeti a szövetkezetet. Országos vagy legalábbis országrészeket érintő átok ez, érdemes vele kicsit bővebben foglalkozni. Az elmúlt 6 esztendő nagyfokú vízkárait a termelőszövetkezet és a város vezetői általában előszeretettel magyarázzák azzal, hogy „esősebbek lettek az utóbbi évek", és hajlamosak arra, hogy valami sorsszerű elrendeltetés hatásának tulajdonítsák a mind jobban tért hódító és 1970-ben már magát a várost is fenyegető belvizet. A valóság ezzel szemben az, hogy az 1965—70 közti időszakban csak mintegy 15%-fcaí (85 mm) volt több csapadék, mint a Makóra jellemző 50 éves átlag. De például 1952 és 1957 között 27%-kal (153 mm) haladta meg ezt az átlagot és akkor korántsem jelentkezett ilyen súlyos belvízveszély. Az elmúlt 6 év valóban csapadékosabb volt a megelőző 6—8 esztendőnél, a szövetkezet fennállása óta eltelt 22 évre jellemző értéknél azonban csupán átlagosan évi 16 mm-rel esett több.
