Für Lajos: A csákvári uradalom a tőkés gazálkodás útján, 1870-1914. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 4. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1969)
A földbérleti rendszer — bérlettípusok - Regálébérletek
fontos szerepet. A száki — mint láttuk — leégett, egyiket-másikat pedig (megkopott épület, elavult berendezés) továbbtartásra érdemtelennek ítélték, s lebontották, mint pl. a mezőörsi és a majki három közül az egyiket. Az újonnan épült csákvárit s az ászári két szárazmalmot pedig eladták. Az utóbbi kettőt aránylag jó áron: a belső szárazmalmot a molnárlak telkével s melléképületeivel, a tó vizét a nádassal, töltést és patakot 12 000, a „homoki" malmot, telket és kertjét a melléképületeivel és a patakkal 10 000 Ft-os áron bocsátották áruba. 188 Vásártartási, mészkő- és szénégetési regálé A vásártartás joga ugyancsak az egykori földesúri regálék közé tartozott. Csákvár mezőváros már a XVIII. század óta jelentős országos és hetivásárok színhelye volt. Kirakodási és helypénzszedési jogát, amit sem 1848-ban, sem a későbbi évtizedekben nem töröltek el, az uradalom mindig bérbe adta néhány helybeli vállalkozónak. E regálé jövedelmét — a szerződés szövege szerint — „oly formán" engedték át a bérbevevőknek, hogy „országos és hetivásárok alkalmával a vásártereken árulóktól hely pénzt. . . szedjenek". A szerződés kötelezte a bérlőket arra, hogy mind az országos, mind a hetivásárok jövedelméről „maguknak pontos jegyzéket" vezessenek, s az uradalom „kívánatára" azt bármikor be kell mutatniok. Egy-egy árusítótól a vonatkozó megyei szabályrendelet értelmében 2—18 krajcár hely pénzt szedhettek (2 krajcárt kellett egy-egy állat után s a földön árulóknak, 18-at pedig a fa- és vászonsátrasoknak fizetnie). 189 A vásárjog egyévi bére 1860 körül még csak 111, majd 150 s az 1880-as évektől már 300, illetőleg 310 Ft lett. 190 Az uradalom — ugyancsak az egész korszakon át — a vásártartás jogán követelt valamennyi községtől évente 1—2 forintot még a szokásos falusi búcsútartásért is. 191 A mészkőben roppant gazdag Vértes hegység erdeiben űzött szén- és mészégetés valamikor a vidék egyik legfontosabb iparága volt. Az uradalom falvaiból — pusztáiból elsősorban Oroszlány, Gesztes, Bókod és Kőhányás, de Csákvár parasztjai közül is számosan űzték az egyik vagy a másik mesterséget, amit aztán az ügyesebbje apáról fiúra hagyományozva valóságos mész - és szénégető „dinasztiák" alakultak ki egyik-másik településben. Természetszerűleg az égetés joga is a földesúri regálék közé tartozott. Az iparűzés lényegén valójában az sem változtatott sokat, amikor e jog kizárólagosságát ugyancsak kártérítés nélkül megszüntették. Hiszen a mész- és szénégetők mind a „nyersanyag", mind pedig az égetéshez szükséges hely dolgában továbbra is az uradalomra szorultak. Az egykori mész- és szénégető jobbágyok így lettek az uradalom bérlői. Mind a szén-, mind pedig a mészégetés bérét az égetésre kerülő kemencék, illetőleg rakások számától 188. O. L. P. 187. I. E. 1. I. H. J. 374. p. 1899. 189. Uo. I. D. 1. a. 167 1887. 190. Uo. 1858. sz. n.; 284 1894; P. 189. II. JE. 1860—1900. 191. Uo. 1860—1910.
