Für Lajos: A csákvári uradalom a tőkés gazálkodás útján, 1870-1914. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 4. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1969)
A nagyüzem termelése - Erdő- és vadgazdálkodás
gás sehol sem történt, jóllehet a legnagyobb méretű fakitermelésre itt is a kiegyezés körüli években került sor. Amint ezt az 1864. évi vágástervezethez csatolt főerdészi felterjesztésből következtetni lehet, a Vértesben olyan vágáseljárásokat alkalmaztak már, amelyek nem feledkeztek meg a felújításról sem. A korabeli erdőgazdálkodás általános színvonalát figyelembe véve azon sem lehet megütköznünk, hogy az újraerdősítésekben ekkor még a természetes úton való felújításra törekedtek, szinte kizárólag ezt az utat járták. 1 ™' A főerdészi jelentés szerint a vágásterv összeállításában „különös figyelem lett fordítva az erdőnek önmagától való megmagozására", mert ezáltal „a költséges erdőművelés elkerülhető". A természetes felújító vágásnak kétféle módját is alkalmazták: az egyik esetben a felújítást sarjról, a másikban magról biztosították. Az előbbi esetben alkalmazott vágásmódot „letarolás"-nak nevezték, amikor a hozadék szabályos szigorú térbeli rendje szerint térszakaszról térszakaszra haladt előre a fakitermelés, s a felújítás a letárolás után földben hagyott gyökerekről történt „sarjaztatással". A másik természetes felújító vágásmód általában két szakaszból állt: az első lépcsőben csak az ún. ,.világitás"-t végezték el, tuskótól vágatva ki a magoztatásra alkalmatlannak ítélt egyedeket. 4—8 évvel a világosítás után, amikor a magról sarjadt „palánták megerősödtek", tértek csak át az ún. „tisztára vágás"-ra, ugyancsak tuskótól döntve ki a világosítás után még földben hagyott állományt. Mindkét vágásmódot lényegében véve fokozatos felújító vágásnak is tekinthetjük, s ezt azért kell külön hangsúlyoznunk, mivel a csákvári erdőgazdaságban már jóval az erdőtörvény kibocsátása előtt áttértek a, ha nem is éppen korszerűnek, de mindenképpen „okszerűnek" nevezhető vágásmódra. A. mesterséges felújító vágásmódot ekkor még nem alkalmazták. Tarvágás — ahogy a főerdészi jelentés nevezte: „irtás" — tudomásunk szerint a már említett két eseten kívül sehol sem fordult elő. Az eddigi vágásmódok lényegében véve a vágásra érett fák kitermelésére, az ún. véghasználatra vonatkoztak. Korszakunkban azonban sor került már az ún. előhasználat alkalmazására is. Az előhasználat egyik formája volt az ún. ritkítás (ma gyérítésnek mondjuk), amikor ugyancsak jelentős mennyiségű (elsősorban ág) fatömeget termeltek ki. Ez viszont arra mutat, hogy az „okszerű" erdőgazdálkodásban már jelentős helyet biztosítottak az erdőnevelésnek.°° ; Erre utal még a módszeresen alkalmazott ún. tisztogatás is. A faállomány „sudárosodását" és növekedését gyorsító nyesésről forrásaink azonban nem tesznek említést, úgy tűnik, hogy ezt a műveletet ekkor még inkább a természet erői — vastag hótakarók, fergeteges viharok — „helyettesítették". Az 1860-as évek elején módunkban áll két évben összehasonlítani, hog}^ az uradalom „avas"-nak és „pagony"-nak mondott erdeiben együttvéve mekkora területeken alkalmazták a különböző vágásmódokat, s milyen és mennyi fatömeg kitermelését vették tervbe. Az 1864. évi vágásterv sze606. Kolozsváry Szabolcsúé: A magas bakonyi ugodi erdőgazdaság története 1891—1958. Agrártörténeti Szemle 1966. 1—2. sz. 160—162. p. Hasonló vágásrendet követtek a szóban forgó — egyébként a devecseri uradalomhoz tartozó — erdőgazdaságban is. 607. O. L. P. 188. IV. D. 1. 1863. sz. n. Löhlein főerdész jelentése.
