Für Lajos: A csákvári uradalom a tőkés gazálkodás útján, 1870-1914. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 4. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1969)
Az elszakadás után
A tulajdonjog biztosításán kívül gondosan ügyeltek arra is, hogy a dézsmára kötelezettek szolgáltatásaikat évről évre pontosan megfizessék. A hegyközségek egy része már 1848 előtt egyezségre lépve az uradalommal, pénzben váltotta meg a szőlőföldjét terhelő (heted, nyolcad, kilenced vagy éppen tized) bordézsmát, s a pénzben fizetők száma 1848 után — mint utaltunk már rá — tovább növekedett. 1862-ben mindössze négy falu „allodiális" szőlőbirtokosaitól — Szend, Táp, Tápszentmiklós és Tótréde — szedték a bordézsmát természetben, azonban oly rossz eredménnyel — jelentette az uradalom egyik felkért borszakértője —, hogy a bor minősége a korábbi „lajstromokból kiszámított húsz évi átalányt el nem éri, ezért ezen hegyközségek a készpénzül való megváltásra erélyesen felhívandók volnának". 16 Miközben az uradalom inkább pénzszolgáltatást követelve sikeresen megszabadult a bordézsma annyi üggyel-bajjal járó behajtásától, egyúttal megindult az örök időkre szóló szőlődézsmaváltsági szerződések megkötése is. A szabaddá tett úrbéres földek példája nyomán a szőlősgazdák is mind sűrűbben kérték, máskor egyenesen követelték szőlőföldjük „felszabadítását", vállalva a gyakran néhány négyszögöles földek után kiszabott drága megváltási összegek törlesztésének nehéz terheit. A törvényes rendezést megelőzve az uradalom már az 1850-es és az 1860-as években valamennyi hegyközséggel örökváltsági egyezséget kötött. A váltságösszeg kiszámítása a pénzbeli adózás bevezetése óta lényegében véve egyszerű művelet volt, hiszen a készpénzben rótt évi dézsmát a szokásos kamatlábak (5%-os) felszámítása mellett kellett csak tőkésíteni, alkudozásra csupán a törlesztési idő meghatározása körül kerülhetett sor. A váltságösszeg törlesztésére általában 6—12 évet írtak elő a hegyközségekkel külön-külön kötött szerződések, s a holdankénti váltságtőke összege — a szőlők nagyon is eltérő minőségét tükrözve — az uradalom területén tág határok között mozgott: 20 Ft-tól 70 Ft-ig terjedő összeget kellett egy-egy kh után fizetni. 17 A csákvári és fornai szőlőbirtokosok 1858. szeptember 15-én kötöttek örökváltsági szerződést dézsmatartozásuk megváltására. „Ezen egyezség nyomán — szólt a megállapodás — kötelesek a szőlőbirtokosok egyetemlegesen a 40 117 forint 14 dénár osztrák értékben megállapított örökváltságnyi összegét 1860. évi jan. 1-től számítandó 12 év alatt 12 egyforma részletekben — mindenkor a hátralevő tőkének lejárt 5%-os kamatjaival együtt lefizetni". A boglári parasztoknak hasonló feltételek mellett örökváltság címén szőlőjük után több mint 8000 Ft-ot kellett 12 év alatt letörleszteni. 18 16. O. L. P. 187. D. 1. a. 53/1862. Az uradalom kívánsága ez esetben találkozott a parasztokéval is. A császári, kishegyi és dobsai szőlőbirtokosok például azt kérték, hogy a jövőben ők is pénzzel válthassák meg dézsmájukat, „megszüntetvén az eddigi sok alkalmatlansággal járó dézsmabeli fizetést". 17. O. L. P. 187. I. D. 1. a. 1857. sz. n.; 53/1866; 19/1866. Országosan a váltságtőke alsó és felső határa ennél alacsonyabb, illetve magasabb volt: 10—140 Ft között mozgott. Mór kórnyékén pl. 100—120 Ft körül járt egy-egy kh váltságösszege. Für Lajos: i. m. 116. p. 18. O. L. P. 189. II. Jövedelmi Előiratok (a továbbiakban: J. E.). 1859.
