Für Lajos: A csákvári uradalom a tőkés gazálkodás útján, 1870-1914. (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 4. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1969)
Az elszakadás után
földtulajdonát azonban — nem kis mértékben a forradalmat felváltó idegen önkényuralmi rendszer retrográd jellege miatt — csak hosszadalmas, gyakran évtizedekre is elnyúló keserves pereskedés árán tudta magának biztosítani. Az 1848-as áprilisi törvényeket követően az 1853. évi úrbéri pátens, majd a kiegyezés után hozott törvények alapján — az 1856-ban felállított ún. úrbéri, de később többször is átszervezett bíróságok — bonyolították és zárták le a magyar agrártörténelem egyik legnagyobb fordulóját. Az elevenbe vágó jobbágyfelszabadítás az uradalom helyzetét illetően kettős következménnyel járt. Egyfelől a lényegében érintetlenül átmentett nagybirtok, ha nem is egészen váratlanul, de mindenképpen készületlenül veszítette el mindazt a sokféle jobbágyi szolgáltatást, amelyből korábban jövedelme nagy részét húzta, s amelyre feudális majorsági gazdálkodása ráépült. Másfelől az 1870-es évekig elhúzódó ún. birtokrendezések jártak nagyon komoly következményekkel. A földrendezések lebonyolítására hivatott bíróságoknak azt kellett elsősorban felderíteni, hogy a szabaddá tett parasztságot úrbéres telke után egy-egy falu határából mennyi úrbéres föld illeti meg, s e földmennyiség után telkenként az addig — gyakran csak eszmeileg, másutt ténylegesen is — parasztok és urak által közösen használt legelő és erdőföldből részére mennyi járandóság hasítható ki. Ez az ún. úrbéres telek járandóság azután állami kármentesítéssel jutott a parasztság tulajdonába. De dönteni kellett a bíróságnak a parasztoktól el nem vitatható földeken kívül az olyan különböző vitás jellegű földek (maradvány-, irtvány- és bérföldek, később a szőlő- és az ún. majorsági zsellérföldek és a telepítvényes falvak) további sorsáról is, amelyek a feudális rendben már évtizedek vagy éppen évszázadok óta ugyancsak a jobbágyok használatában álltak. Végül az együtt vagy külön-külön — elsősorban feudális jogállás szerint — megvizsgált földtípusok jellegének eldöntése és valamelyik félnek tulajdonként való odaítélése után — és számunkra most ez a legfontosabb — bírósági ítélettel el kellett választani egymástól az úri és paraszti földeket. Így került kimérésre a határ egyik felén összefüggő parcella-láncolatban a parasztok járandósága, a másik részen pedig — lehetőleg egy tagban — a volt földesúr illetősége. Térképeken rögzített s a falvak határában mérnöki számvetések alapján és műszerek segítségével meghúzott új határmezsgyék később árkokká mélyült vonalai valóban véglegesen elvágták azokat a korábbi szálakat, amelyek évszázadokon át egybefűzték az uradalmat és a falvak parasztságát. Az 1870-es években országszerte, s zömmel az uradalom területén is véget ért történelmi fordulat után végül ez is, az is „magára maradva", a maga erejére támaszkodva kellett hogy elinduljon a tőkés gazdálkodás új útjain. 10 10. Történetírásunk a magyarországi jobbágyfelszabadítás végrehajtásának kérdéseivel ugyancsak behatóan foglalkozott már, itt csupán néhány tanulmányra hivatkozunk: Soós Imre: Az úrbéri birtokrendezések Sopron megyében. Sopron 1942.; Szabó István: A jobbágybirtok problémái 1848—49-ben. Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Bp. 1946.; Simonffy Emil: Űrbéri birtokrendezések Zala megyében a jobbágyfelszabadítás után (Agrártörténeti tanulmányok.
