Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

V. Földesúr és jobbágy

családfőt lehetett számítani csupán, noha a településhálózat az egészhez képest elég sűrű volt, s már valamivel népesebb: átlag 82,1 családfőt számláló egységekből tevődött össze. A szántóföld elég jelentős helyet foglalt el, jóllehet az előbbinél erősebb hangsúly esett a jószágtartásra; mind az állatlétszámban, mind a gabonatermésben való részesedés egyensúlyban állt a népesség viszonylagos értékével. A gazdag parasztok itt jóval nagyobb hányadát tették a népességnek, de többre (9,9%) rúgott a zsellérek létszáma is, kiknek jó ötödrésze maradt a lényeges termelőeszközök nélkül. Részben a lakosság számának a megművelt földhöz való aránya, részben a pesti piac vonzása ezen a vidéken is intenzívebb gazdálkodásra serkentett. Ugyancsak fuvarozással s kétkezi munkával való pénzkeresetre ösztökélt a földesuraság, melynek körében még inkább (a falvak 90,9 %-ában) a nagybirtok dominált, a saját üzemű szántóföldi gazdaság valamivel erősebb hangsúlyával (ez a helységek 54,5%-ának határába fészkelte be magát). Ennek felelt meg, hogy az örökös jobbágyságba taszított falvak arányszáma 86,4%-ig emelkedett; viszont elhagyott jobbágytelek csak kivételesen volt található. A dombvidék harmadik tájegysége: Tápiósáp vidéke a maga fokozatosan elsimuló halmaival több vonatkozásban egy következő lépcsőfokot képviselt, mintegy átmenetül a síkság felé. Ilyen jellegű a domborzaton túl mindenekelőtt klímája; talaja nagyrészt vályog, anélkül hogy jelentősen nagyobb értéket képviselne; erdőtakarója már ritkább, hézagos. Az egész területnek 7,3, a helységeknek 15,6 %-a tartozott ide, s utóbbiakra egyenként átlag 0,5 puszta esett. Viszonylag sűrűbben települt vidéknek számított tehát ez is, ami a családfők 1 km

2-re számított átlagában (3,2) is megmutatkozott, noha a községek átlagos lakossága (79,6 családfő) szerény keretek között maradt. A paraszt-szántóföldek aránya jelentős fokot ért el, bár a gabonatermés, akárcsak az állatlétszám, a népességnek az összesben való részesedése mögött maradt. A két másik dombos-erdős tájegységhez képest több volt itt a legalább 8 ökörrel rendelkező paraszt, viszont kevesebb (8,8%) a zsellér, ám közülük több mint harmadrész tartozott a legelesettebbek kategóriájába. Valamelyes intenzív irányú törekvés, bizonyos piac felé való orientálódás s egyéb pénzszerzési lehetőségek megragadása itt sem hiányzott. A parasztság életlehetőségeit azonban itt többnyire nagyobb mértékben elszűkítette a földesuraság, főképp a 60 %-ra rúgó közbirtokossági falvaknak a nép nyakán ülő kisebb uraságai. Szokás szerint való szolgálat a községek 80,0, majorsági szántóföld azok 93,3 %-ában, az országos mértéket meghaladó robotteher 26,7%-ban, jelentős számú puszta házhely: egytől egyig nyomasztó mértékű földesúri kizsákmányolásról és kisajátításról tanúskodott. Némileg átmeneti helyet foglalt el az emelkedettebb térszín és a róna között az utóbbinak északkeleti tájegysége: a dombokkal, erdőkkel érintkező Cserhátalja is. Éghajlata egy árnyalattal szélsőségesebb ugyan, de javarészt vályogos talaja jóval termékenyebb. Az összes területnek mindössze 4,2, a településeknek 6,3 %-át foglalta magában. Bár itt a puszták száma már elérte a lakott helyekét, a népsűrűség az említett legnagyobb értékig (3,3 családfő km

2-enként) emelkedett annak révén, hogy egy-egy községben az előző tájegységekhez képest számottevően több: átlag 116,2 családfővel lehetett számolni. Mind a művelésbe vett föld, mind az állatlétszám (s ezen belül vonójószággal való ellátottság) dolgában ez a vidék foglalta el a vezető helyet; nemcsak jó földjének köszönhette ezt, hanem lakosai szorgalmának is, mely intenzív kerti kultúrában is megnyilatkozott. Nyilván ez volt egyik fontos megélhe-