Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
V. Földesúr és jobbágy
désében olyankor, midőn azt egy összegben fizették a községbeliek. Mert a földesúrnak bármilyen bőséges ürügyet szolgáltatott is a lakosság számbeli és anyagi gyarapodása erre, mégis csak feltűnő, hogy míg például Monor családfőinek száma legfeljebb megötszöröződött 1715 és 1760 között, földesúri pénzadójuk 1696-tól 1747-ig 120-ról 2000 forintra szaporodott. Maga a census kirovásának módja azonban sok esetben igen szemléletesen tükrözi a falvakban végbemenő gazdasági-társadalmi átalakulást. Még a külterjes állattartás töretlen uralma figyelhető meg a síkság délkeleti szögletében (Farmos. Tápiógyörgye, Újszász, Törtei), hol a pénzbeli teher kivetésének alapegységét a gulyamarha, illetőleg a heverő számos jószág és sertés alkotja. A közeli szomszéd Cegléden, mely a parasztváros közösségi autonómiájának latbavetésével egy öszszegben teljesíti a fizetséget, érdekes módon a földesúr próbálkozik, urbárium bevezetése útján, a gulyamarha szerinti adózás meghonosításával. Következő igen elterjedt fokozat, midőn a „tehetség" szerint való földjuttatásnak megfelelően a vonójószág adja a census kivetési egységét; akinek igásökre vagy lova nincsen,, rendszerint háza után fizet. Innen a fejlődés vezethet abba az irányba tovább, hogy miután a földek felosztásra kerültek, ki-ki annak arányában tartozik census-szal, hogy hány kötél földet juttatnak neki dűlőnként (Alberti). De lehet a következő állomás —- a földközösség megerősödése nyomán — az is, hogy egyéni kirovás helyett a község egy összegben való fizetségre tér át. Ennek belső, egymásközti felosztása történhetik azután ugyancsak a föld birtoklása szerint (Bénye), mégis fennáll az a lényeges különbség, hogy nem az egyes, hanem a közösség áll közvetlenül szemben a földesúrral, a teher szétosztását s ennek megfelelően a föld juttatását a község tartja kezében. Megfigyelhető, hogy az egész területen körülbelül ugyanannyi község fizeti egy összegben a censust, mint a konyháravalókat s azok megváltását. Ezen belül azonban már módosul az arány: a dombvidéken s főképp annak északi és középső szakaszán pénzadó dolgában még nagyobb a közös teherviselés aránya, mint a culinárékat illetően, viszont a síkságon a Duna—Tiszaköze s a Tápióvidék tűnik ki az egyéni kivetést követő falvak és részbirtokok túlsúlyával. Az eltérő alakulás hátterében ismét felismerhető egyfelől a nagybirtok egybefogó törekvése s a földművelés nagyobb térfoglalása, másfelől a közbirtokosságok szerepe s az állattartás uralkodó helyzetének kisebb mértékű csorbulása. A censusnak — ilyen vagy olyan módon — az állatállományra való vonatkoztatása ugyanis szükségképp az egyén megadóztatásával jár együtt. Ahol pedig több birtokos közt oszlik meg a községhatár, maga a faluközösség is széttöredezik, s érvényre jut a jobbágyai nyakán élő kisebb birtokosnak az alávetettek egyenként való megragadására s kézbentartására irányuló törekvése. Amint a Prónay család kezén levő Tóalmás lakói vallják: 1755-ben a dézsma kiterjesztésével párhuzamosan „közönséges pénzbeli adónk szaporodásunkra nézve változott, és földes urunk rendelésibül az gazdák értékekhez képest szeméílyenként kezdettek adózni." Tovább azután a föld lép kivetési egységként az igásjószág-állomány helyébe. Fáy László péceli jobbágyainak megterhelésében még korábbi időre visszamutató, sajátos együttesben fonódik össze az állattenyésztés primátusa az előnyomuló földművelés hatásával: a zsellérek még részben állatállományuk után adóznak, a jobbágyok viszont a „szántó földnek birtokához képest". Az utóbbi már a fejlődés végső fázisára utal, midőn — a földközösség bomlásának s a növénytermesztés
