Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
V. Földesúr és jobbágy
szállítására, piacra vitelére irányult, hanem a földesúri gazdaságban általában véve. Néhány helyen ugyan még 1768-ban is emlékeztek rá, hogy kilenced azelőtt nem volt szokásban, de már kivételnek számított, ha nem szedték. Arra is akadt példa, hogy a földesúr, ki korábban pénzt fogadott el a gabonadézsma helyett, természetben való követelésére tért át, nyilván a gabonakonjunktúra hatására. Rendszerint heted-, esetenként nyolcadrész szolgáltatása volt szokásban kuriális falvakban, pusztákon, helyenként a határ irtáseredetú földjein is, mivel ezek terméséből tized nem járt az egyháznak; feltört gyep terméséből a szentmártonkátaiak két esztendőn át hetedet, gyöpszegésből az irsaiak korábbi években tizenkettedet adtak. Néhol földesúri önkény szólt bele a dézsma-hányad alakulásába: Irsán például, melyet, igaz, öt évtizeddel előbb kuriális községnek mondtak, a nyolcaddézsmáról csak 1760-ban tértek rá heted követelésére. Néhány helyen olyasmire is sor került, amit az úrbérrendezés kifejezetten eltiltott: Tápiószentmártonban sarlópénzt (ami tulajdonképp az aratórész után esedékes dézsmát volt hivatva helyettesíteni), 28 Irsán a gabona, Cegléden a bor dézsmálásakor cédulapénzt szedetett az uraság. Ugyancsak földesúri túlkapásnak lehetett minősíteni, hogy Abony, Tószeg s részben Törtei népének azelőtt a dézsmás tiszteket, embereket el kellett látnia étellel, itallal. Hogy mire terjedjen a dézsmálás, azt a jogszabályok a papi tizedre, illetőleg a földesúri kilencedre nézve eltérő módon szabályozták. Korábbi törvények értelmében tized másból, mint a gabona- és bortermésből, továbbá a juhok, kecskék és méhek szaporulatából nem járt. Az 1514-i nagy parasztfelkelést megtorló törvény azonban — a földesurak vonatkozásában — nem elégedett meg ezzel: a gabonán és a boron kívül kilenced adására kötelezte a jobbágyokat mindabból, mit földjük terem, akár aratják, akár kaszálják. Ám az úrbéri rendelet az előző szabályozáshoz tért vissza azzal a hozzátétellel, hogy kenderből és lenből is jár a földesúrnak kilencedrész, vagy helyette az uraság kívánsága szerint egész telek után 6 font fonás. Hogy az említett jószág-szaporulatokon kívül a gabona (beleértve a tönkölyt és a kölest), a bor és a rostnövények terméséből kilenced-dézsmát kell adni, ahhoz területünkön sem fért kétség, amióta elterjedt itt a földesúri dézsmálás gyakorlata. Számos birtokos úr követelése azonban többet ölelt fel ennél, nyilván összefüggésben a különféle ,,kertek" elterjedtségével. Nemcsak annak a néhány községnek vallomása tanúsítja ezt, mely a dézsmálás körét a föld minden termésében jelöli meg. Számos konkrét híradás is szól arról, hogy gyakori volt a kukorica és a káposzta kilencedelése, illetőleg hetedelése; jóval kevesebb helység lakói jelentik ki, hogy ezekből s esetleg kenderből dézsmát nem adnak. Sőt néhány helyen dohány, továbbá konyhakerti vetemények: lencse, tök, borsó, mák, bab, Cinkotán kerékrépa dézsmálásáról is történik említés. Nem vitás, hogy a robot mellett a dézsma volt az a teher, melynek rendszeresítése a legérzékenyebben érintette a táj népét. Mint az úrdolgának, a dézsmának sem volt itt hagyománya, s a török kiűzése után hosszabb-rövidebb idő telt el, míg az uralkodó osztály életbe tudta léptetni. Az első időben, amíg a földművelés a legszükségesebbre szorítkozott, kétségtelenül volt bizonyos serkentő hatása is: arra kényszerítette a 28 A sarlópénz szedéséről Pest megyében ld. WELLMANN I.: Pest megye parasztsága és az úrbérrendezés, i. m. 161—62.
