Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

V. Földesúr és jobbágy

foglalás jegyében indult meg: ki-ki a legalkalmasabbnak látszó helyen eszkábált össze kezdetleges hajlékot magának, s földet is tetszése szerint választott, akkorát, amekkorát korlátozott erejével, szűkös fölszerelésével a legkezdetlegesebb módon meg tudott művelni. Belső telek tulajdonképp nem is volt, hanem magában álló, udvar nélküli ház s tőle külön állattartásra rendelt „kert", ha — mint az esetek többségében történt — a megtelepülök az akolkertek rendszerét honosították meg. S a szabadon foglalt, majd kimerülése után otthagyott és tetszés szerinti másikkal fölcserélt szántóföld sem tölthette be a belső telek függvényének szerepét, ugyancsak a rét sem, hisz legtöbbször a parlagon hagyott földeken kaszáltak. Belsőség és határbeli földek között a szoros összetartozás és a kiterjedést megszabó arányosság annál inkább hiányzott, mert az állattartásra esett a döntő hangsúly, a földművelés csak a legszükségesebb kenyérrevaló előteremtésére szorítkozott. A faluközösség kialakulása, melyhez az első, szabad foglalkozásra épülő paraszti berendezkedésnek a népesedéssel párhuzamosan már-már anarchikussá váló elburjánzása vezetett, időben itt-ott már egybeesett a földesuraság megjelenésével. Ha valakinek, igazában a földesúrnak volt érdeke, hogy jövevények helyett, kik csak ideiglenesen törnek fel egy darab földet maguknak, s ha aztán az nem terem már eleget, új mentesség reményében odébbállnak: egy közösségbe tartozó s általa egybefogott, állandó alattvalókat nyerjen. A fejlődésnek ebben a szakaszában azért szívesen látja a faluközösség kibontakozását, sőt nagyban elő is segíti annak megerősödését azáltal, hogy a falubeliektől egy összegben kívánja a szolgáltatásokat, így ugyanis elsősorban magának a közösségnek érdeke, hogy tagjai szét ne széledjenek, mert különben a távozónak terhe a többire hárulna. Mihelyt azonban a közösségi rend megszilárdult s összefogó ereje érvényre jutott, mihelyt a település véglegesen gyökeret vert, s lakói hozzá kötődtek: a földesúrnak egyre kevésbé érdeke a faluközösség változatlan fennmaradása. Egyrészt, mert a földközösség a paraszti osztályharc jelentős tényezőjének bizonyul: a falubeliek összefogása fokozott ellenálló erőt képvisel az uraság törekvéseivel szemben. De hovatovább az is szemet szúr a megerősödő földesúri hatalomnak, hogy a parasztközösségtől függ: kinek mikor hol és mekkora föld jut az újraosztás során, s általában annak kezében van a faluhatár használatának szabályozása. Ilyenformán a község szabja meg azt is: melyik tagja mennyivel járuljon az egyetemlegesen kirótt földesúri terhek viseléséhez, még pedig változó módon, a juttatás mértéke szerint. Már pedig a földesúr nem óhajt belenyugodni, hogy mindegyre a közösséggel találja szemben magát, hogy ez álljon közéje s az egyes jobbágyok közé. Közvetlenül akar lenyúlni minden jobbágyáig, egyenként kívánja megragadni s szolgálatára fogni őket, még pedig nem változó (még hozzá a községtől függő) mértékben, hanem állandóképp kivetett megterheléssel, hogy jövedelmének szilárd, előre kiszámítható alapja legyen. Hiszen a falura egy összegben kirótt szolgáltatások, még ha időről időre jelentősen megnövelte is azokat, nem mindig tudtak kellően lépést tartani a termelőerők fejlődésével, a község számbeli és anyagi gyarapodásával. A földesúri hatalom térnyerésének következő állomását jelenti tehát, mikor a jobbágyterhek kirovása már nem a közösséget, hanem annak egyes tagjait veszi célba. Ebben azonban az uraság eleinte még kénytelen alkalmazkodni ahhoz az alaphoz, melyhez a község juttatást, teherviselést egyaránt mérni szokott. Hol a paraszti gazdaság fő ágát még a rideg állattartás alkotja, a földesúri adó a gulya-