Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
IV. Gazdálkodás
állandó sövény oltalmaz tőle: a kenderföldet, káposztáskertet, kukorica- s esetleg dohány- és dinnyeföldet, továbbá a szőlőt. A nyomásos rendszerben a szántóföld meg a rét csak ideiglenesen mentesül a falubeliek közös pásztor keze alatt őrzött állatállományának járásától: az előbbi vetéstől aratásig (sőt még ezen belül is szokás tél végén a buján fejlődött őszi vetésre engedni a jószágot), a rét pedig koratavaszi legeltetését követően az első — s csaknem mindenütt egyetlen — kaszálásig. Tulajdonképp rövidebb az az idő, amíg „tilalomban" vannak, hiszen amint megtörtént a gabona és az anyaszéna behordása, nyomban bekövetkezik a tarló- és rétszabadulás : a learatott szántóföld és a kaszáló megnyílik a legelő jószág előtt. S a rét nyitva is marad mindaddig, amíg a tavasszal frissen sarjadó füvön az állatállomány erőre nem kapott; a két nyomásban művelt szántóföld pedig -— előbb tarló, majd ugar állapotában — ugarolásig: a pihenőre fogott föld feltöréséig, majd, mihelyt újra befüvesedett, vetőszántásig megint. (A korábbi egyszeri szántás ugyanis csak tavasziak alá marad szokásban; őszi gabonavetés alá mindinkább elterjed a két-, majd háromszori megmunkálás : ugarlás, keverés és vetőszántás.) Nemcsak a jószág érdekében elengedhetetlen az ugar (és a tarló) legeltetése: azáltal, hogy elhullatott trágyájával gazdagítja a talajt, az ugar-pihentetés mellett a talajerő fenntartásának másik alapfeltételét szolgáltatja. A tarlószabadulás ideje mindenkire egyformán kötelező; ezért kinek-kinek sajtit érdeke is, hogy olyan növényt műveljen osztályrészül kapott szántóföld-parcelláin, melynek termését addigra betakaríthatja — azaz gabonát, ugyanazt, mint a többiek. S mivel szántóföldje legalább annyi darabból áll, ahány dűlőre oszlanak a nyomások, e nyilas osztás révén nyert, többieké közé ékelt parcellái megművelésében is kénytelen szomszédaihoz igazodni. A földközösség azáltal válik teljessé, hogy a legelő, erdő, halászóvíz közös használatához, a szántóföld és rét periodikus újraosztásához közös művelési kényszer járul. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a nyomásos rendszerben művelt szántóföldön mást, mint gabonafélét általában nem is lehet termeszteni; másféle növény, mint kender, len, kukorica, dohány, szőlő, kerti vetemény ezért szorul a kertek sövénye mögé. Ahogy a termelőerők gyarapodnak, az ugar-legelő jelentősége csak növekedik. A pusztalegelők bérletéért szomszéd falvak között megindult vetélkedés, majd élesedő küzdelem mutatja, mekkora gondot okoz a községeknek a népesedéssel párhuzamosan szaporodó állatállomány létalapjának biztosítása. A legelőterület kifelé lassanként már nem bővíthető tovább, belülről pedig egyre többet elkanyarít belőle a lakosság növekedésével együtt ugyancsak táguló szántóföld. Az újjátelepülést követő első időben, kellő igaerő és fölszerelés hiányában, a földművelés még a legszükségesebb kenyérrevaló előteremtésére szorítkozott. De alig vert gyökeret néhány megtelepülő, csakhamar jelentkezett kilenced-követelésével a földesúr, tized-igényével az egyház, sőt a beszállásolásra kerülő katonára is kellett gondolni, hogy ne a család elől egye el a kenyeret. Magának a parasztháztartásnak ellátásában is kezdtek nagyobb szerephez jutni a kása- és tésztafélék az állati eredetű táplálékok mellett; ugyanakkor vetőmagnak a termés harmadát-negyedét kellett félretenni. Mindebből nemcsak a szántóföld fokozatos terjeszkedése következett: a másik oldalon a legelő összébb szorulása szükségképp az állattenyésztés nagy területigényű extenzív módjainak mérséklődésével, a szilaj tartásnak hovatovább félszilajjá szelídülésével járt együtt.
