Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

IV. Gazdálkodás

IV. Gazdálkodás Természeti környezet és történeti sors, ahogy ez a településhálózat megtépázottságában testet öltött, nagy mértékben meghatározta a vidék népének gazdálkodását. Már a dombok övezetének erdőségei, patakmenti füvelői is jó alkalmat adtak legeltetésre; a síkság füves pusztái, nedves rétségei meg egyenesen állattartásra kínálkoztak. A laza homok térségein — s ilyenek főképp ott fordultak elő, hol a százados viharok az erdőket kipusztították — a gyep feltörése csak szelek játékszerévé tette volna a növénytermesztésre amúgy is sovány talajt. De a nagyfokú pusztásodásból, a települések megritkulásából adódó távoli mezőket másképp, mint legeltetéssel bajos is lett volna hasznosítani. S akik a török iga széttörése után s a háborús veszedelmek múltával újra vagy újonnan megtelepültek ezen a tájon, annál inkább kaptak a kínálkozó alkalmon, mert az embernek sajátja a megélhetés könynyebb eszközeihez folyamodni, amíg fáradságosabbra nem kényszerül. Már pedig az állattenyésztés, kivált annak extenzív formájában, viszonylag kevés munkával jár; annál több vesződséggel, ráadásul befektetéssel is a földművelés, különösen az első időben, amíg a megtelepülök igaerőnek, kellő felszerelésnek szűkében vannak. De túl a természetadta lehetőségeken s a településhálózat tátongó hézagain, föld és nép egymáshoz való aránya is az élelemszerzés primitívebb módjai, a mezőgazdaság külterjesebb ágai felé mutatott. Ritka népesség eleve irányt szab a gazdálkodásnak; s területünk népsűrűségét az 1715-i országos összeírás adatai szerint négyzetkilométerenként 3-nál többre nem igen lehetett becsülni, sőt öt évtized múlva is alig haladta meg a 14 főt. Tájegységenként a helyzet a 2. táblázat szerint alakult. Túl azon, hogy a *-gal jelzett számokban csekély mértékű becslés is foglaltatik (Aszód 1715-i összeírása ti. hiányzik, Nagykőrösön pedig 1760-ban a görög taksafizetők száma nincs megadva), a családfők abszolút számát, különösen az 1715. esztendőből, csak hozzávetőlegesnek tekinthetjük; de nem is ezeken, hanem az arányokon van a hangsúly. 1715-ben még a helységek 60,0—40,0, az összeírt családfők viszont 46,6—53,4%-os arányban oszlottak meg dombvidék és síkság között. Négy és fél évtized múlva már ezek a számok így alakulnak: 56,3—43,7, illetőleg 42,4—57,6%. Tehát már a Rákóczi-szabadságharcot követő békés korszak elején úgy alakult a helyzet, hogy bár a dombvidékre esett a települések háromötöde, ezekben az adózó népességnek fele sem lakott. 1760-ra az arányok mindkét vonatkozásban eltolódtak egy kissé a síkság javára, ami annyit jelentett, hogy a dorn-