Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
II. A paraszti vallomások a forráskritika mérlegén
oldalúság révén méltán kérhetnek helyet agrártörténelmünk legjelentó'sebb kútfői között. Szinte meglepő, hogy agrártörténetírásunk mindeddig vajmi kevéssé élt e paraszti vallomások kiaknázásának lehetőségével. 9 Legfőbb ideje, hogy országos méretű feldolgozás számára tüzetesen fölmérjük: mely megyékben milyen teljességgel maradtak korunkra, s a bennük tükröződő, közösség légkörében fogant helyzetkép milyen részletességgel és hűséggel, előzetes megdolgozás és utólagos retusálás torzításától mennyire mentesen vetíti elénk a paraszt kétszáz év előtti helyzetét és gazdálkodását. A nagy anyagból ezúttal egy összefüggő területen: a hajdani Pest-Pilis-Solt vármegye északkeleti részében fennállt falvak paraszti vallomásait tesszük közzé az 1768. esztendőből. Elsősorban kútfőkritikai meggondolások szóltak a fenti terület kiválasztása mellett. Pest-Pilis-Solt vármegye ama megyék közé tartozott, melyekben az úrbérrendezés viszonylag elég korán került sorra; olyan időben, amikor még a birtokos urak kevéssé tudták felmérni a paraszti megnyilatkozások jövőre szóló kihatását, de ha általlátták is, bár a falubeliek megkérdezéséről előre értesítést kaptak, kevesebb lehetőségük nyílt annak elébevágni. Az ország nyugati, északi vidékeihez viszonyítva különben többnyire nem is volt rá annyi okuk, hogy a jobbágyválaszok tiszta vizét megzavarják. Ezen a török pusztítás után csak lassanként regenerálódó tájon általában még ritkább volt a népesség, jelentékenyen hátrább tartott a termelőerők fejlődése, s azért a paraszt tágasabb telken ült és rendszerint csekélyebb terheket hordozott az átlagosnál. Itt a földesúrnak inkább csak ahhoz fűződött érdeke, hogy jobbágyai kevesebbet valljanak be valóságos birtokuknál, s ha majd az úrbérrendezés ennek megfelelően rögzíti a parasztföldek nagyságát, a határ mérnöki fölmérése révén a többletet megkaparinthassa tőlük. A földesúri szolgáltatások mértékén azonban legtöbb helyt nem volt oka szépíteni: általában még alatta maradt az annak a szintnek is, melyre a királynő országosan mérsékelni kívánta. Ha itt az uralkodó osztály kevesebb eltussolni valót talált a maga kisajátításai s kizsákmányolása körül, másfelől meg a parasztot kevesebb kényszer és megkötöttség béklyózta, hogy gátlás nélkül elmondjon mindent, amit helyzetére jellemzőnek tartott. Errefelé többnyire élt még a török idők szabadabb világának valamelyes maradványa; ekkor még az úri hatalom sem tudott úgy elterpeszkedni a jobbágy fölött, hogy maga alá gyűrje minden életnyilvánulásában. Híven tükrözik ezt az úrbéri kérdőpontokra adott válaszok is, melyeket itt a bírón kívül a megye rendelkezése szerint nem az (alkalmazkodásra rendszerint hajlandóbb) elüljárók, hanem, ami csak növelte a dolognak hitelét, általában a falu három öregjének bemondása alapján vettek jegyzőkönyvbe. Világosan kitetszik belőlük, hogy a falu népe nem valami gyanakvással teljes begombolkozással, nem is fásult beletörődéssel vagy kényszeredett kelletlenséggel reagált a hozzá intézett kérdésekre, 9 Az első felhasználás (GYÖRFFY ISTVÁN: A Feketekőrös-völgyi magyarság települése. Budapest 1914.) elszigetelt kísérlet maradt. Nagyobb összefüggő területre vonatkozólag értékesítette: WELLMANN IMRE: A gödöllői Grassalkovich-uradalom gazdálkodása, különös tekintettel az 1770 — 1815. esztendőkre. (Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhez, szerk. Domanovszky Sándor, 7.) Budapest 1933. — LUKÁCS ZSÓFIA: A szerződéses jobbágyok helyzete hazánkban a XVIII. század folyamán az úrbérrendezésig. (Idézett Tanulmányok, 13.) Budapest 1937. — KISS LAJOS: Régi Rétköz. Budapest 1961.
