Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)
II. A paraszti vallomások a forráskritika mérlegén
utasításokba foglalt kiegészítő szempontok 8 alapján még további részletek földerítésével mélyülhetett a kép, mely a válaszokban tükröződött. Az első három kérdőpont arra vonatkozott: urbárium, szerződés, vagy bevett szokás szabja-e meg a falubeliek —- illetőleg, ha a községnek több földesura van, egy-egy úr jobbágyainak — földesúri tartozásait; ha urbárium vagy szerződés: mit tartalmaznak, mióta irányadók, volt-e korábban helyettük másik érvényben, és milyen volt az; ha sem urbárium, sem szerződés nincsen, miben állnak, mikor kerültek bevezetésre a földesúrtól követelt, szokássá lett szolgáltatások? Előírás szerint be is kellett kérni az érvényben levő s a korábbi urbáriumokat és szerződéseket, s másolatot venni róluk; ha a község birtokában nem volt belőlük, s a földesúr nem volt hajlandó rendelkezésre bocsátani, utána kellett nézni a megyei levéltárban (ahova valóban bekerült a vármegye közbejöttével készült megállapodások egy példánya), s onnan csatolni. Az ötödik kérdésre az 1 egész telekhez tartozó szántóföld és rét nagyságáról és minőségéről kellett nyilatkozni a falubelieknek. A terjedelemmel kapcsolatban azt is meg kellett tudakolni: hány pozsonyi mérő (őszi) gabonát szoktak vetni 1 (ott szokásos) holdba? Az a kérdés pedig, hogy az egyes dűlőkben termékeny, kevésbé, vagy a legkevésbé termékeny a talaj, azért volt fontos, mert eszerint kellett megállapítani : a továbbiak során 1100, 1200, vagy 1300 öl 2-ből álljon-e 1 hold? A rét minősége tekintetében pedig azt tartották fokmérőnek: minden évben lehet-e rajta sarjút is kaszálni, vagy csak ritkán, avagy sohasem, s a két utóbbi esetben nem a parasztok hanyagsága van-e a háttérben? Milyen és hány napi robotot teljesített eddig a jobbágy, s a szántást hányas igával? A menet és a jövet ideje beszámításra kerül-e? Ezek a kérdések kerültek tárgyalásra a hatodik ponttal kapcsolatban. Hetedszerre a földesúrnak teljesített valamennyi természetbeni és pénzbeli szolgáltatást kellett számba venni. Az előbbiek sorában — a különféle konyhai és egyéb „ajándékok" stb. mellett — külön hangsúly esett a kilencedre. Ki kellett tudni: szokásban volt-e eddig egyáltalán a földesúri dézsma. Ha nem: a jobbágyok választhattak: természetben akarják-e adni, vagy pénzzel megváltani, esetleg szolgálni helyette; az egyöntetűség kedvéért természetbeni kilencedadásra kellett rábeszélni őket, de ha mégis mással kívánták helyettesíteni, a földesurat szólították fel az egyenérték megállapítására. Ha pedig addig is adtak kilencedet, azt kellett megvizsgálni: mire terjedt ki, mióta van szokásban, s hasonló-e a gyakorlat a vármegye többi uradalmában? Végül a nyolcadik és a kilencedik kérdésre a következőkről kellett vallani a parasztnépnek. Van-e és hány puszta jobbágytelek a községben, ha igen: miért maradtak gazdátlan, mióta állnak így, s kik használják ? Végül : szabad költözésűek-e a falubeliek, vagy pedig örökös jobbágyok? Mindezen fölül még megbújt egy kérdés (a negyedik) a többi között, melyre válaszolva a nép fia elmondhatta : mi nehezíti még sorsát a földesúri terheken kívül, esetleg mi hoz abba valamelyes könnyebbséget? S a jobbágyság képviselői többnyire éltek is az alkalommal, hogy hangot adjanak annak, mi szívüket nyomja; mint régtől fogva felgyülemlett áradat, melynek váratlanul megnyílt zsilip hirtelen 8 PFAHLER i.m. II. 6 — 7.
