Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásaiak tökrében (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 3. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1967)

I. A paraszti vallomások helye agrártörténeti forrásaink között

kusok figyelmét, nagy mértékben függött attól: milyen közel állnak a történetírás korábban kultivált kútfőihez, mennyiben mutatnak fel azokkal rokon vonásokat. így jutott érvényre mindenekelőtt az állam működése során keletkezett kútfőanyag s vele együtt bizonyos államközpontú szemlélet a kutató és feldolgozó munkában. A központi kormányszervek aktái, a bennük fennmaradt jelentések, javaslatok és intézkedések, kivált a XVIII. századtól fogva, mióta a kormányzat rendszeresebb gazdaságpolitikát folytatott, felülről s egyben kívülről való látásmódot tükröztek. Az államhatalom, a bécsi udvar többnyire úgy jelent meg bennük, mint minden kezdeményezés, minden hasznos törekvés megtestesítője, az egyszerű nép pedig mint e gondoskodás passzív tárgya, elmaradott, önálló alkotásra képtelen tömeg. Csak azután terelődött a figyelem a vármegyék, s még később a földesuraságok tevékenysége nyomán létrejött levéltári anyagra. Kétségtelen, ezekre építve kevésbé fellegekben járó, konkrét térbeli adottságokhoz igazodó, élethez közelibb szemlélet kialakítására nyílt lehetőség. Másrészről viszont e forráscsoportok írói is többnyire a magasból, az uralkodó osztály érdekeinek látószögéből tekintettek alá a földhöz ragadt paraszt küszködésére, amiből sok esetben a történeti valóság eltorzulása, nem egyszer kiforgatása következett. Aligha vitás, hogy az agrárfejlődésnek akár gazdasági, akár társadalmi oldalát e fejlődés tulajdonképpeni letéteményese: a parasztság köréből származó kútfők deríthetik fel legigazabban. Mégis azt kell mondani: a nép életéből fakadó, annak látásmódját tükröző források felhasználására, kivált a feudalizmus idejéből, mindeddig alig került sor. Nem csupán azért, mert az uralkodó osztály, ha egyáltalán ügyet vetett a múlt effajta tanúságaira, szándékosan háttérbe szorította azokat. Az ok még inkább abban rejlett, hogy az ilyen forrásunk viszonylag kevés, s a meglevők feltárása is vontatottan haladt előre. Maga a parasztnép hosszú évszázadokon át alig élhetett az írás fegyverével: elnyomottsága, ezzel összefüggő zárkózottsága, csekély szervezettsége egyképp hozzájárult ahhoz, hogy munkás hétköznapjairól, melyek különben is megörökítésre érdemesnek nem látszó egyhangúsággal peregtek le egymás után, kevés emléket hagyjon hátra. Igazában csak a felszabadulás után jött el az ideje és lehetősége annak, hogy a paraszti erőfeszítések és küzdelmek történeti emlékei agrármúltunk feltárásában elfoglalják megillető helyüket. A mindenestül népi eredetűnek tekinthető források háromfélék. Egy részük nem más, mint az elsüllyedt paraszti életnek egy-egy szinte érintetlen fennmaradt darabja, közvetlen tanúság az elmúlt időkről. így a faluhatár elrendezése és használata, maga a föld, ahogy hagyományos gazdálkodás, illetőleg új közösségi berendezkedés formáló hatása alatt elénk tárul, a határnevek, melyekben a népnek természetet meghódító erőfeszítése tükröződik, a település képe: a letűnt paraszti munkának s színterének valóságos ittmaradt reliktumai. Ugyancsak a hajdani agrárélet idők múlását túlélő összetevői közé tartoznak a különféle építmények berendezésükkel, a korábban használatos munkaeszközök és egyéb felszerelési tárgyak, különféle növényi és állati maradványok. Hasonlóképp a nép egykori anyagi kultúrájának darabjai élnek tovább az ősi rétegeket őrző nyelvben, a fennmaradt szokásokban és hagyományokban. A népi gyökerű források következő csoportjában — ide számíthatók a paraszti