Barbarits Lajos: A vetés gépesítésének kezdetei és elterjedése Magyarországon (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 2. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1965)

I. A vetőgép működési elveinek és első típusainak kialakulása

mintegy félezer ismertnevü angol birtokos vitatta meg a sorvetőgép használatának, a sorművelésnek problémáit, s a vita eredményeként a testület azt a legelőnyösebb művelési módnak deklarálta.

67 Az állásfoglalás rugója a feudalizmus lazuló gazdasági kötöttségével szembeforduló polgári szemlélet, az egyéni haszon mindenfelettvalóságának elve, amely a gazdasági liberalizmus alapján állva, a tőkés fejlődés sínéire igyekezett irányítani a mezőgazdaságot is. A német agrár-közvélemény hasonló álláspontját Thaer szögezte le fő műve, a Grundsätze bevezető szavaiban: ,,A legtökéletesebb mezőgazdaság az, amely a legnagyobb . . . hasznot húzza üzeméből. Nem a lehető legnagyobb termelés, hanem a legnagyobb tiszta haszon ... a mezőgazda célja, és ennek így kell lennie az általános jólét szempontjából is." Thaer és kortársai figyelmét a mezőgazdasági üzembe is bevonuló szabad verseny, a földbirtokos számára annak nyomán elérhető legnagyobb egyéni haszon lehetőségei fordították a mezőgazdasági termeléstechnika fejlődésének kérdései, a sorművelés új módszere felett folyt évtizedes vita közben a vetés gépesítése felé. A vetőgép szerkezeti fejlődésében új elgondolás volt, bár jelentőségében átmeneti, az angol Ducket találmánya. Az eddigi vetőgépek nehézkesek voltak, rögös, száraz, kövecses talajon hamar szétrázódtak, összetett szerkezetüknél fogva könnyen törtek, hibásodtak. Sokféle munkamozzanat egyesült ugyanis a magvetésben, s a kor vetőgépei többnyire valamennyit komplex módon végezték: 1. fellazították a magágyat, 2. elhelyezték benne a magot, 3. betakarták az elvetett barázdát. Ducket a vetőgép részeit funkcióik szerint önállósította. Először nagyobb gereblyéhez hasonlító sorhúzó járta meg az elvetendő táblát. Ez 5—6 vasalt fafoggal dolgozott, az összefogó keresztrúdon két szarvval, egy ló számára villás befogó rúddal. Egy ember vezette a barázdáiét (scarificator-nak nevezték), egy a lovat. A vetés mélysége a barázdák mélységétől függött, ennek igazítása a szarvak emelésével vagy lenyomásával történt, tehát a vetés egyenletessége nem volt megoldott. A barázdák pontos csatlakozását a gereblye vezetője figyelte, s ha hibát látott, előre kiáltott a lóvezetőnek, az pedig a rúd jobbra vagy balra nyomásával igazította helyére a barázdahúzót. Thaer leírt olyan Ducket-féle barázdálót is, amelynek nem volt kereke, hanem a jól előkészített, megboronált talajon, hosszú istrángon húzta a ló. Később a barázdahúzó oldalára, hajlított vasból, sorjelzőt is alkalmaztak. A barázdahúzó fogakat 9—12—18 hüvelykre lehetett a keresztgerendán átcsavarozni. A vetőtaliga külön végezte munkáját, közvetlenül és pontosan a barázdahúzó után. Ducket vetőgépe először ötsoros volt, két keréken, tolórúddal egy ember kezelte, később hat- és többsorosan lóval is vontatták, utóbbi esetben vas-, egyébként fatengelyes volt. Könnyű vetőgép volt. 07 C. J. Eisbein i. m. 6. kk.