Barbarits Lajos: A vetés gépesítésének kezdetei és elterjedése Magyarországon (Mezőgazdaságtörténeti tanulmányok 2. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 1965)

V. A vetőgép a XX. század szántóföldi termelésében

vetőgépet, mégis folytonosan javítottak annak munkáján és teljesítményén. A fejlődés azonban már túlmutatott a kis szerkezeti újításokon, és miközben kialakította a mezőgazdálkodás új formáit, megszervezte a termelés új módszereit, felkutatta az agrotechnika új lehetőségeit, aközben kereste a gépi vetésnek mindeme szempontokhoz alkalmazott, új technikáját, és speciális feladatokra alkalmas, az egyre jobban előtérbe kerülő termelékenységi szempontoknak jobban megfelelő gépek szerkesztését tűzte ki célul. A területegységről nagyobb hozam elérése érdekében a racionálisan takarékos gépi vetésnek ilyen irányú fejlesztése egyik fő feladattá vált a vetőgép konstruktőrök programjában. A 20-as években kísérletek folytak ritkán vető sorvetőgépek bevezetésével. Az ismert vetőszerkezetek többféle rendszerében épültek ritkán vető gépek, legjobban bevált a felül szóró tolókerekes megoldás, a vetőtengely eltolásának és fordulatszáma változtatásának kombinációjával. A ritka vetéssel együtt járt a kelés bizonytalansága, ennek ellensúlyozására az egyenletesebb, tehát biztonságosabb magágy-kialakítás érdekében a vetőcsoroszlyákhoz csatlakozó magtakaró láncot és nyomóhengereket alkalmaztak. Ugyanekkor folytak már kísérletek a szemenkénti vetéssel is. Ezek létjogosultságát Kühne György is felismerte, és azzal a növényélettani indokolással támasztotta alá,

83 hogy tapasztalati tények szerint egyes növények a fejlődés korai szakaszában, megfelelő tenyészkörülmények között, erős szárat nevelnek, és egy gyökérről több kalászt, több szalmát növesztenek. Az alkalmas körülmények közül elsőrendű fontosságúnak bizonyult az optimális tenyészterület biztosítása. Innét indult ki a szemenkénti vetőgép szerkesztésének gondolata. Az első ilyen tárgyú német szabadalom 1922-ben kelt.

84 Ebből a szerkezetből a mag nem tölcséren és csoroszlyán, hanem közvetlenül a föld felett elhelyezkedő adagoló szerkezetekből hullott a barázdába. A talaj egyenetlenségeihez való közelség miatt nem volt az adagolóknak egy közös tengelyük, hanem külön-külön láncáttétellel történt a meghajtásuk. A magvakat egy kerék kerületén elhelyezett csőrszerű fogók egyenként emelték ki és hullatták néhány cm magasságból a földbe. A magvak távolságát 3—35 cm között lehetett szabályozni. A lansbergi kísérleti intézet búzából 20, rozsból 30% magmegtakarítást állapított meg a hagyományos rendszerű sor vetőgépekkel szemben.

85 A 20-as, 30-as években magyar feltaláló, Udvary Ferenc mezőgazda hosszú éveken át kísérletezett egy spirálcső-koszorús vetőszerkezetű szemenkénti vetőgéppel, amivel további egyharmad vetőmagmegtakarítást és gabonából holdanként 2—3 mázsás átlagos terméstöbbletet ért el.

86 A kísérletek mindinkább annak felismeréséhez vezet83 G. Kühne: Handbuch der Landmaschinentechnik. Berlin 1930. 266. 84 K. H. Jenisch i. m. 192. 85 Kund E.: Takarékos vetőgépek. Mezőgazdasági Technika 1924. május. 86 Vajda P.: Nagy magyar feltalálók. Bpest 1959. 357.