Szirácsik Éva (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2016-2017 (Budapest, 2017)
Beck Tibor: A Balatonboglári Borvidék és a Balatonboglári Borászati Rt. vázlatos története
a Burgundi és a Kadarka fajtáknál alkalmazták. A metszést a 20. századig sarló alakú metszőkésscl (kacor) vagy baltás mctszőkéssel végezték, a századfordulón kezdett csak elterjedni a mctszőolló, melynek egyre praktikusabb változatai végül teljesen kiszorították a kacorokat. A 19. század utolsó harmadáig a tavaszi fagykár volt az ültetvényeket fenyegető legkomolyabb veszedelem, amely ellen füstöléssel védekeztek. Szalmából, gazból, pelyvából kis kupacokat raktak, s ezeket úgy égették, hogy kevés lángot, de sok füstöt képezzenek. Az állati kártevők közül a madarak, leginkább a seregélyek voltak az első helyen. Szüret előtt a szölöpásztorok riasztották el őket. Az egyéb kártevőket (vincellérbogár, eszelény, csiga) kézzel összeszedték. A szőlősgazdáknak az 1860-as évektől az amerikai földrészről behurcolt lisztharmat, filoxéra és peronoszpóra ellen is védekezniük kellett. Először a lisztharmat okozott súlyos, mind súlyosabb károkat. Kezdetben a szőlőtőke lisztharmattal fertőzött részeit eltávolították és elégették, később kézzel kénport szórtak a tőkékre, végül háti kénporozót alkalmaztak. A szintén hatalmas károkat okozó peronoszpóra ellen végül a bordói lé vált be, melyet eleinte seprűvel locsoltak a növényre, később azonban már permetezőgépeket használtak. A filoxéra ellen az oltványkészítés, illetve az immunis homokba telepítés jelentette a megoldást.4 A hagyományos borkészítés során a bort sokféle szőlőből készítették, ezért a leszedett szőlőfürtök érettségi állapota igen különböző volt. Csak a 19. század közepétől kezdtek — először a nagyobb uradalmakban — fajbort készíteni, azaz a szüretet úgy szervezni, hogy zömmel egyfajta szőlőlé kerüljön a hordóba. Ez a változás - a szőlőgyümölcs azonos érettségi foka miatt - az így készített bor minőségének jelentős javulását hozta magával. A Balatonboglári Borvidéken a 19. század közepéig a balkáni eredetű szőlőfajták (pl. Kövidinka, Szlankamcnka, Mézes Fehér, Sárfehér, Kadarka, Burgundi, Oporto) mellett, ősi magyar fajtákat (pl. Tökszőlő, Fehérbajor) termesztettek. Nyugati eredetű fajták (pl. Olaszrizling) csak a 19. században terjedtek el. A szőlősgazdának és családjának az év egyik legfontosabb eseménye a szüret volt. A szüret idejét a középkorban még a hegyközség határozta meg, a 19. század közepére azonban az a szokás alakult ki, hogy minden gazda a saját belátása szerint döntött. A szőlőfürtöket asszonyok, lányok, legények szedték, többnyire késsel, ritkábban ollóval metszve le a vesszőről. A sajtárokba, vödrökbe szedett szőlőt a régebbi évszázadokban csöbörrel, a 18. századtól puttonnyal szállították a présházba. A szőlődarálók - eleinte helyi iparosok termékei, később a gyáripar termékei - az 1880-as évektől terjedtek el, először a nagyobb, majd a kisparaszti gazdaságokban is. A szőlő préselése — amely a zsákban taposást váltotta fel — a 18. századtól kezdve terjedt el. A Balatonboglári Borvidéken - tekintve, hogy Somogy vármegye fában igen gazdag volt - fapréseket használtak. A nagyobb méretű változatot „kosos” présnek, a kisebb méretű változatot „kancaprésnek” 4 Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. Budapest 2005. 33-35. 185 T
