Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)

Tanulmányok - Pócz Dániel: A magyar parlagi kecskéről

erdős-hegyes vidékeinek parlagi kecskéi őrizték meg leghűbben ezt a küllemet (őket nevezik a Körösök-mentén szír kecskének).

A magyar parlagi kecske szőrzete hosszúszálú - tincses (mindenhol egyenletesen hosszú szőrt növesztő), gatyás (combokon hosszú szőrt növesztő). A köztakaró felszőreit nem köti össze fátyol és kötőszál, így a hosszú szálak tincsekbe állnak össze. (A bakok törzskönyvbe kerüléséhez a tincses jelleg megléte kötelező.)6

Szinte mindenféle színben előfordult.

A fehér szőr az Alföldön élő, kisebb testű populációt védte a Nap erejétől. Itt a sutát, avagy bugát (szarvatlant) kedvelték jobban, míg Észak-Magyarországon (Pozsony, Nyitra, Ung megyében és a Csallóközben7) a tömegesebb, szarvait változat terjedt el.

A szürke szín a Jászságban volt gyakori s Újhelyi szerint már 1906-ban is csupán egyet-egyet lehetett fellelni belőle.8

A tarka kecske színe révén a hegyvidékek erdeiben könnyebben járhatott a tilosban. Ezek a nagyszarvú, hosszúszőrű (gyakran szoknyás) egyedek Erdélyben, a Délvidéken, a Dunántúl erdőségeiben és a Békés megyei ártereken voltak gyakoriak. A táplálék összetétele révén az erdős élőhely nagyobb testű egyedeket szült, mivel a fák rügyei, levelei, a nagy zöldtömeg gazdagabb ásványi anyagokban és fehérjében, mint a legelő és a rét füvei (e vidékeken élő bakok közt 120 kilogrammosak is előfordultak.

Az ordas szín az Észak-Dunántúlon terjedt el és létezett fekete színváltozat is.

Ezek a változatok az árucsere folytán tartották frissen a fajta vérét, s tették gazdagabbá az egyes vidékek kecskéinek genotípusát.

A kecsketartás etnográfiája s ezen belül a magyar parlagi kecske korabeli fajtaleírása azért is foghíjas, mert a recens vizsgálódások éppen a történelmi Magyarország peremterületein lettek volna igazán érdekesek, mivel a kecske a mezőgazdaság fejlődésével az alföldi tájak állattartásából egyre inkább az ország hegyvidékeire szorult. Ott sűrűsödött az állomány ahol a terület alkalmatlan volt egyéb hasznosításra, ahol ez a nomád-félnomád hagyatékként megőrződött fajta a földművelés szféráján kívül élhetett.

Bár a kutatást nehezítette az a tény is, hogy a feudális kor összeírásai rendszerint summázva közölték a juh- és kecskeállomány adatait, az adózásról szóló iratok tájékoztatást adnak a kecsketartásról s a jószág értékéről. Azonban míg a Felvidék urbáriumaiban általános a kecske megléte (ugyanúgy tizedet vetvén ki rá, mint a bárányra), az Alföldön alig fordul elő. Az 1598-as Borsodi Juh Dézsmajegyzékben számba vett állatállománynak csaknem 20 százaléka kecske volt.9 (1. kép)

A hegyvidéki állattartás az 1300-1400-as évektől a Déli-Kárpátokból Észak felé terjeszkedő vlachok pásztor-kodásában szélesedett ki,10 akiket III. Béla a déli határ hegyvidékének védelmére telepített az Olt áttörésétől nyugatra, a szebeni havasok alá a besenyőkkel vegyesen, mely terület ezentúl Silva Blacorum et Bissenorum (я blachok és besenyők erdeje) lett.11 Ez a balkáni származású aromán népcsoport meghatározó szerephez jutott a magyar, ruszin, szlovák, lengyel és morva juh- és

6 Molnár József, Molnár Andrea: Kecsketenyésztés. Gödöllő, 2000. 51.

7 Rodiczky Jenő: A kecske tenyésztése és haszonvétele. Budapest, 1905.

8 Molnár József, Molnár Andrea: Kecsketenyésztés. Gödöllő, 2000. 51.

9 Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon. Miskolc, 1981.45.

10 Uo. 17.

11 Győrffy György: Az Árpádkori Magyarország történeti földrajza II. Budapest, 1982.

27