Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Pócz Dániel: A magyar parlagi kecskéről
tak a bendőbe, kieresztvén a gázokat. Utóbbi műveletet régen a pásztor művelte, a paraszt nemigen vállalkozott rá.16 A sérült tőgyet ecetes, vagy sós vízzel kezelgették s gyengén fejték. Volt aki ecetesvizes sárgafölddel kente be. Büdös-sántaság inkább csak nyirkos ólban tartott kecskénél fordult elő. Ilyenkor megkörmölték, kékkövet faragtak a körmök közé s átkötötték a lábat egy ronggyal. Ha kutya harapta seb, vagy más sérülés volt a testén, azt jobbhíján sóval kezelték, vagy farkasalma-főzettel, hogy el ne férgesedjen. Ha mégis beleesett a kukac, akkor beléndeklevelet csavartak bele. A gennyes gócokat egyszerűen kivágták. A fosásra lósóska-főzetet adtak neki. A kimondottan kecskére vonatkozó mágikus orvoslás nem volt szokásban, csupán Komlóskáról van egy adat, miszerint "a beteg jószág fülét ketté kell hasítani, mert abban van a betegség.17 A kecske a termékenység, életerő és az androgün (kétnemű) lét szimbóluma. Régen szellemi lénynek tartották, aki megbetegszik, ha akarata ellen történnek a dolgok s ha megverik, többé nem engedelmeskedik. A kecske tartásmódjából adódóan a számára emelt építmény nemigen létezett. Az 1500-as évekből ugyan említenek caprile18 (kecskeakol) nevű kőkarámot, ám ez csupán rendeltetésében különbözhetett más állatok számára emelt épületektől. Később a juhokkal együtt húzhatta meg magát földbeásott, vagy tapasztott falú ólakban, akiokban, disznók mellett, cserényekben, vagy takarmánytárolóban elrekesztett hajlékokban. (3. kép) A legeltetéssel szemben a takarmányozásának csupán ott lett hangsúlya, ahol az állat-tartásnak nem voltak hagyományai, például kézművesek, bakterok, bányászok kezén, ahol a kecskét éven át a ház körül, pányván vagy ólban tartották. A kecsketartás az állattartó kultúra egészében szekunder jelleget töltött be, más állatfaj kísérőjeként, annak „árnyékaként” tűnt fel. Az Alföldről alig van adat arra, hogy a kecskének külön járása lett volna, ha volt is, az művelésre és más állatok legeltetésére alkalmatlan volt. A közbirtokosság kezében a fűbér emelése volt a főeszköz a legelőről való kiszorításra. Úgy gondolom, hogy a fajra szabott nomád tartási mód gyakorlását a takarmánykincs fogyatkozása éltette, a kecske fiziológiája megengedte, kevés becsülete pedig idővel törvényszerűvé tette. A kecsketartóknak nem volt módjuk nemesítő bakok használatára és tulajdonképpen részben ez mentette meg a fajtát, így maradhatott fenn ilyen formában. Ha a kecske - birkáénál jobb - tejelőképességének további javítására tennénk kísérletet (lehet, hogy egyben ez jelentené számára a túlélést is), az szerintem csakis az 1915-ös Kovárzik-féle módszeren alapulhat. Ott a létrehozott törzstenyészetek állományát kiválóan tejelő parlagi kecskékkel alapozták meg. A mai tenyésztési cél a hazai parlagi populáció fenntartása - a szomszédos régiókban (elsősorban Erdélyben és a Délvidéken) érdemesnek talált bakok, anyák és gödölyék behozatalával - és legelőre alapozott, extenzív tartásmódban 300-400 liter laktációs tej-termelés, minél jobb beltartalmi értékek, valamint megfelelő súlygyarapodás elérése; a jó anyai tulajdonságok, könnyű fejhetőség és tejleadás megőrzése.19 16 Uo. 73. 17 Uo. (Viga Gy s.gy. 75). 18 Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse. Budapest, 1914. 19 A Magyar Juh- és Kecsketenyésztő Szövetség kecskefajtákra vonatkozó tenyésztési programja 30
