Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Beck Tibor: A szőlőművelés és borkészítés munkafolyamatainak ábrázolása a II. világháború utáni években készített fotókon
szükség volt bizonyos számú új karóra is. A 19. század végéig a szőlősgazdák ősszel mindig kiszedték a karókat a földből. Ezt a műveletet karóhányásnak nevezték és szüret után végezték. A kiszedett szőlőkarókat fektetve, másutt gúlába vagy ölbe rakva) a szőlőföld szélén, pince, kunyhó vagy pajta mellett tárolták. Mintegy 80-90 éve a karókat nem szedik ki télire, így a tavaszi karóverés helyett, azóta csak karóigazításról és pótlásról beszélhetünk. A SZŐLŐ KÖTÖZÉSE A szőlőültetvény viszonylag könnyű, de elmaradhatatlan nyári munkái közé számított a szétterülő vesszőknek a karóhoz, illetve egymáshoz való kötözése. így nemcsak több napfény és szellő érte a fürtöket, hanem azt is megakadályozták, hogy a szél letördelje a friss hajtásokat. Borvidékeink többségén általában kétszer kötöztek. Az első kötözésnek az első kapálás után, de még virágzás előtt volt az ideje. Ilyenkor már jó nagyok voltak az új zöld hajtások. A második kötözést virágzás után, de még a második kapálás előtt végezték el. A szőlőkötözés anyaga tájanként különböző volt, lehetett: a hársfa lehántott kérgéből nyert háncs, sás, fűzfavessző, vagy zsúpszalma. Természetes kötőanyag hiányában használták a durva szöszből font kenderfonalat is. A múlt századi folyamszabályozások és a mocsarak lecsapolása következtében a kötözősáshoz egyre nehezebben lehetett hozzájutni, ezért az utóbbi száz évben országszerte elterjedt szőlőkötő anyag lett a kukoricacsövek fosztásából sodort csuhé, majd a 20. század elején megjelent rafiaháncs is. A szőlőművelés férfimunkának számított, talán a kötözés volt az egyetlen munkafolyamat, amelyet nők, gyerekek, idősebb családtagok végezték. Fiatalabb, munkabíró férfiak nem szerettek kötözni, mert babramunkának tekintették, ami annak ellenére, hogy sem nagy fizikai erőfeszítést, sem különösebb szakértelmet nem kívánt, mégis igen fárasztó volt, mivel sokat kellett közben hajladozni. A SZŐLŐ TRÁGYÁZÁSA A 19. századig a termőszőlők rendszeres trágyázása nem volt szokásban. Azt tartották, hogy a trágyázott szőlő sokat, de gyenge minőséget terem. A talajjavítás fogalma azonban nem volt ismeretlen, különösen az intenzív művelést folytató, piacra termelő borvidékeken, így elsősorban Tokaj-Hegyalján, Sopronban, Borsodban és Arad-Hegyalján. Az ültetvények talaját gyepfölddel vagy erdei földdel javították, ami meredek hegyoldalakon egyben a lemosott föld visszapótlását is jelentette. A szőlők rendszeres trágyázása a 19-20. század fordulóján a filoxéravész hatására bekövetkezett nagy változások közé sorolható, a négy-öt évenkénti trágyázás ekkortól kezdett elterjedni. A trágyázás ideje az ősz, illetve a tél volt, amikor már nem volt más mezei munka. A trágyát kocsival hordták ki a szőlőbe és kupacokban lerakták. A fedésárkot kapával, irtókapával kimélyítették és saroglyán két ember széthordta, majd vasvillával elterítette a barázdában. Ezután kapával vékony földréteget húztak rá. A tavaszi nyitás alkalmával aztán a trágya jól elkeveredett a földdel. Legjobbnak a marhatrágyát tartották, a műtrágya használata csak az 1960-as évektől kezdett nagyobb méreteket ölteni. 300
