Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Tóth József: Víz és ember a Szévíz patak középső folyásánál. Egy zalai mikrotérség jellegzetességei
alkotott, míg Zala megyében minden negyedik. Az ilyen „nemesi község” nem volt alávetve a földesúri joghatóságnak, az úriszéknek. A „nemesi község” hatóságának megszüntetését végül 1871-ben rendelte el az országgyűlés, amikor a rendi jogok eltörlésével bevezették a polgári helyhatóságokat.30 HAGYOMÁNYOS VÍZI VILÁG A Kárpát-medence hagyományosan gazdag vizes élőhelyekben, a Szévíz lápvilágához közel lakó emberek is megtalálták a haszonvételének módjait. A vadon élő állatok és növények ennivalót is biztosítottak a lakosoknak: erdei vadat, gyümölcsöt, gombát, gesztenyét, nyulat, csigát, teknősbékát is fogyasztottak. A hal, mint böjt idején is fogyasztható étel a hagyományos paraszti étkezésben sokkal hangsúlyosabb szerepet kapott, mint manapság. A helyi gasztronómia történetére vonatkozó adatok hiányában más Dunántúli településeken leírt szokások a Szévíz menti meglétét is feltételezhetjük A Kis-Balaton környékén például halakat, vízimadarakat agyagos sárban, parázson sütötték meg, ezzel az eljárással a tollak és a pikkelyek leváltak a kiégett agyaggal együtt. Más Zala megyei helységekben, például a Káli-medencében folytatott kutatások szerint ecetes lében hetekig tudták tartósítani a halat, de szárították és a füstös konyha füstfogójában füstölték is azt. Sütöttek nyárson is halat, valamint a paprikás halászlevet is készítettek.31 A nád, sás, fűzfavessző a használati tárgyak és épületek elkészítéséhez nyújtottak alapanyagot. Háború esetén több alkalommal, elsősorban a török időkben az embereknek és jószágaiknak is menedéket nyújtottak a lápok, amelybe a katonák nem merészkedtek be. A Szévízben a halak, vízimadarak mellett mocsári teknősök is éltek, amelyek húsát a lakosok korábban rendszeresen fogyasztották, míg más Dunántúli részeken azt a boszorkányok eledelének tartották, és ha meg is fogták a teknősöket, inkább eladták vagy beszolgáltatták azokat.32 A Nemessándorháza közelében folyó Lándzsás patakban rákásztak még az 1960-as évekig, a Szévízben a mai napig lehet találni ehető rákokat. Régebbi források is említik, hogy a környéken lakó emberek a vízben állva kézzel vagy kosarakkal szedik össze a halakat. Ez helyben még a napjainkban is megfigyelhető, különösen áradás után gyakorolják ezt. Ilyenkor a helyiek állítása a szerint nagyobb vízállás miatt a horgásztavakból átszöknek a halak a Szévíz medrébe. Amikor az ár levonul, az árterületen maradó víz nem tud teljes mértékben visszafolyni a kiásott csatornába, és az egyre apadó vízben megnő a halak száma, amelyeket könnyen össze lehet szedni. Knézy Judit kutatásaiból kiderül, hogy ez a halászati mód a közeli Somogy megyei területeken is általános volt.33 A lecsapolás után a 20. századra a vízi világgal együtt a hagyományos halászat, gyűjtögetés feledésbe merült, annak tárgyi emlékeit nemigen lehet ma fellelni a területen. A balatoni halfajok megritkulásáról már reformkori források is szólnak, ebben a túlhalászás mellett bizonyára a vízgyűjtő területen található szaporodóhelyek lecsapolása, a Zala és mellékvizeinek szabályozása is szerepet játszott. Mára azonban számos faj természetes élőhelye végzetesen leszűkült és ennek következtében sokuk teljesen el is tűnt a környékről. 30 Paládi-Kovács Attila (Főszerkesztő): Magyar Néprajz nyolc kötetben. 8. kötet 146-147. 31 Knézy Judit 2001.11-13. 32 Knézy Judit 2001.10. 33 Knézy Judit 2001. 5. 286
