Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2013-2015 (Budapest, 2015)
Tanulmányok - Tóth József: Víz és ember a Szévíz patak középső folyásánál. Egy zalai mikrotérség jellegzetességei
Népesség Terület (km2) Népsűrűség Kisbucsa 450 8,8 51 Nemesapáti 519 10,37 50 Alsónemesapáti 676 14,51 47 Búcsúszentlászló 811 1,54 527 Zalaszentbalázs 838 20,99 40 Pölöske 842 45,23 19 Zalaszentmihály 971 20,83 47 Hahót 1066 39,01 27 Teljes Szévíz mente 8163 222,62 37 A Szévíz középső folyásának központi települése, Búcsúszentlászló egy teljesen atipikus település, melynek népsűrűsége egy nagyságrenddel nagyobb, mint a többi községé, gyakorlatilag a megyeszékhellyel egyezik meg. Saját mezőgazdasági területei nem voltak, lényegében csak a lakótelkek tartoznak ma is a közigazgatás alá. Lakói majdnem teljes mértékben házi ipari tevékenységből éltek a 19. század végéig, ami még a városok esetében sem általános, hát még egy faluéban. A település felvirágzását a búcsújáróhelyen tartott helyi és országos vásároknak köszönhette, amely miatt sok kereskedő és háziipari tevékenységet folytató mesterember költözött ide. Jelentős számú zsidó vallású polgár volt köztük, akik zsinagógát is emeltek. A népsűrűség Zala megyei átlaga 76 fő per négyzetkilométer, ennek mintegy fele a jellemző a Szévíz menti községekben. A településszerkezet változásai hasonló tendenciákat mutatnak, mint más, a fejlődési centrumoktól messze fekvő magyar vidékek. A fiatalok a munkalehetőség hiánya miatt elköltöznek, az inaktív népesség marad helyben és a falvak elöregednek, elnéptelenednek. BÚCSÚSZENTLÁSZLÓ, A KÉZMŰVES FALU A török időkben a katolikus vallás erősen visszaszorult a lutheranizmus térhódításával Zala megyében is. A rekatolizáció elősegítése érdekében 1694-ben Széchenyi Pál veszprémi püspök a keszthelyi ferences szerzetesekre bízta a „Szentlászlói” kápolna gondozását, melyet korábban a környéken élő remeték láttak el. Nemeshetés és Nemessándorháza nemesi közbirtokossága a közelben területeket adományozott egy létesítendő kolostor számára. A ferences szerzetesek az itt található, mezőgazdasági szempontból értéktelennek tűnő berkes-bozótos területet lecsapolták, feltörték és legelőket, valamint szántóföldeket létesítettek. A barátok 1714-1734 között építették meg a mai is álló barokk templomot döntő részben adományokból, hiszen a rendnek nem voltak jövedelmező birtokai. Amikor a templom falai és tetőszerkezete álltak, és már csak a belső berendezésén dolgoztak, 1724-ben párhuzamosan elkezdték a rendház építését is, amelyet 1736-ban fejeztek be. Újabb költséges építkezésekre volt szükség, amikor 1734-ben tűzvész, majd 1774-ben villámcsapás és vihar okozott károkat az épületekben. Az esőzések ezután sem kímélték az ittenieket: 1820-ban az ablakok törtek be egy viharban, 1874-ben egy villámcsapás a templom tetőszerkezetét semmisítette meg, a ledőlő torony pedig a rendházat tette lakhatatlanná. A viharos időjárás a tetőszerkezetet a 20. században — például 1910- ben, 1912-ben és 1913-ban is — sorozatosan megrongálta. Bár vonatkozó meteo-280