Szotyori-Nagy Ágnes (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2011-2012 (Budapest, 2012)
Múzeumpedagógia, múzeummetodika, múzeumi kommunikáció - Wellisch Maya: A múzeumi filozófia drámapedagógiai értelmezése
legtöbb mese úgy kezdődik, hogy a mesehősnek egy hosszú, boldog, viszonylag eseménytelen idő után valamilyen oknál fogva el kell hagynia otthonát, vándorútra indul. Ez azt szimbolizálja, hogy a felnőtt személyiség kifejlesztéséhez elengedhetetlen, hogy az ember szakítson a gyermekkorával, szakítson gyermeki függőségével, bármilyen boldogan élt is benne odáig. Ki kell lépnie a külvilágba, és saját kezébe kell vennie a sorsát, mert csak így találhat önmagára. A mese elismeri, hogy a felnőtté válás igen nehéz, veszedelmeket, buktatókat magában rejtő folyamat - ezt mutatják a veszélyek, melyekkel a mesehősnek vándorútján meg kell küzdenie. De egyben azt is megmutatja, hogy a veszedelemmel való szembenézéssel, bátorsággal, erőfeszítéssel sikeresen célba lehet jutni. A mesék egyszerű, tárgyilagos szavakkal számos súlyos emberi problémát járnak körül. A főhős, a gyermek előtt mindig nyitva áll az út, hogy saját erőfeszítéssel és a veszélyeket, a nehézségeket vállalva kikerüljön a kezdetben megoldhatatlannak látszó konfliktusok erdejéből. A mese sokszor indul ki olyan alaphelyzetből, mely minden gyermek számára ismerős. Például az ún. Tökfilkó-típusú mesékben a főhős két idősebb testvére mellett ostobának, ügyetlennek számít. A mese végére mégis ő az, aki nagy tetteket hajt végre, és erősebb, ügyesebb testvéreit túlszárnyalva ér a célba. Miért van az, hogy Tökfilkóval minden gyermek azonosul, függetlenül attól, hogy ő maga hányadik a testvérsorban, és hogy gyermeki életében sikeres vagy sikertelen? A két idősebb, ügyesebb testvér a tudattalan számára a szülőket jelképezi. A gyermekkel együtt élő két felnőtt, a szülei, mindenképpen sokkal többet tudnak nála. A szülők mellett minden gyermek „harmadik”, és bármilyen ügyes is, hozzájuk képest tökfilkó. Hiszen mindazzal, ami a szüleinek nem jelent problémát, neki nap, mint nap meg kell küzdenie, és gyakran az az élménye, hogy behozhatatlan hátrányban van. Ha csak arra gondolunk, mit jelent egy kisgyermeknek a cipőjét bekötni, vagy egy szelet kenyeret levágni, be kell látnunk: nem túlzás, hogy minden gyermek számára nyomasztó és frusztráló saját kicsisége és viszonylagos ügyetlensége. Az ilyen mesék vigasztalást és ígéretet tartalmaznak: Tökfilkó fejlődni fog, és ha vállalja a fejlődéssel járó kockázatokat és erőfeszítést, túlszárnyalhatja a nála kezdetben annyival többet tudó vetélytársait. A mesék jótékony hatásukat akkor tudják a leginkább kifejteni, ha csonkítatlan, változatlan formában jutnak el a gyermekhez. A népmesék minden elemének jelentősége van, ha elhagyjuk a mesékből a gonosz gyakran brutális, szinte szadista pusztulását, tulajdonképpen csak zavart okozunk. A gyermek számára a gonosz pusztulása a gonoszságnak, mint olyannak a legyőzését jelenti, bizonyos szempontból a saját életében, a saját lelkében. A mese azt tanítja, hogy kellő erőfeszítéssel le tudjuk győzni saját démonainkat, és személyiségünk integrálásával, jó hajlamaink segítségével elérhetjük céljainkat az életben. Ezt a jelképet zavarja meg, ha a gonosz megtestesülését különálló személyként fogjuk fel, és az iránta tanúsított megértésre, megbocsátásra akarjuk rávenni a gyermeket. Ha a gonosz nem kapja meg méltó büntetését, és nem pusztul el, ez a gyermek számára azt jelenti: a gonosz él, és bármikor újra támadhat. A halált, az élet végességét a népmesék sem tagadják. De szokásos zárómondatuk - „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” - mégis azt sugallja a gyermeknek, hogy a felnövés nehéz munkája után elérhet egy csúcspontra, ahol életét megérdemelten élvezheti. Fontos, hogy a gyermek élete során minél több mesét ismerjen meg, hogy rátalálhasson azokra, melyek az őt leginkább foglalkoztató problémákra rímelnek. Ugyanezért fontos, hogy a gyermek annyiszor hallgathassa meg kedvenc meséjét, ahányszor csak akarja. A gyermek természetesen nem tudja, és nem is kell tudnia, 241
