Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Szabó László: A magyar méhészet tárgyi emlékei
kozott a méhészettel. A hazai etnográfiai kutatás felöleli a méhészet történetét az archaikus gyűjtögető, mézzsákmányoló tevékenységtől a kiforrott paraszti méhészetig. Jelentős számban jelentek meg a hagyományos méhészetet tájegységenként bemutató monográfiák. A témakör más folklorisztikai vonatkozású elemeit (népszokások, hiedelmek) feldolgozó tanulmányok is születtek. A leíró és összehasonlító jellegű kutatások a tárgyi néprajz, a tárgyak gyűjtését is elindította. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum alapítása óta gyűjti és kiállításokon mutatja be méhészeti múltunk emlékeit. Az 1907-ben kiadott múzeumi kiadvány méhészeti csoportot bemutató része igen gazdag méhészeti gyűjteményt ismertet. A korabeli több mint húszféle kaptártípus mellett számos mézpergető és egyéb méhészeti eszköz, valamint a korábbi módszereket idéző köpűk, kasok és kelencék adták a kiállítás gerincét. Ebben a kiállítási egységben kaptak helyet a műlépkészítés és viaszolvasztás eszközei is.5 A méhészethez kapcsolódó feldolgozó tevékenységek (viaszfeldolgozás, mézeskalácsosság) tárgyi emlékei bár közvetlenül nem tartoznak a méhészet témakörébe, sajátos kötődésük miatt később közös gyűjteménybe kerültek és a kiállításokon is együtt kerültek bemutatásra. A méhészet gyakorlatában három jól elkülöníthető rendszert különböztethetünk meg. A zsákmányoló méhészet, a méhészkedés legősibb tevékenysége volt melyet a világ minden táján gyakoroltak, ahol méhek élnek. Hosszú évszázadokon keresztül a hagyományos paraszti méhészkedés (ami tulajdonképpen a kasos méhtartást jelentette) szolgált a méz és viasz előállításra. A tradicionális méhészet fő termékeinek feldolgozására jellegzetes mesterségek születtek. Sajátos módszerek és eszközök jellemezték a méz- és viaszfeldolgozást. A mozgatható keretekkel ellátott kaptárak feltalálása forradalmasította a méhészetet, és napjainkban is ez az alapja az intenzív méhészkedésnek. E három gazdálkodási rendszer - valójában csak a két utóbbi tekinthető valódi gazdálkodási rendszernek - mind módszereiben, mind eszközeiben jelentősen különbözik. Eltérő fejlettségük ellenére időbeli elhatárolásuk nem egyszerű. A kaptár feltalálását még viszonylag könnyen köthetjük egy szűk időintervallumhoz, viszont a zsákmányoló és a hagyományos méhészet kezdetei a múlt homályába vesznek. A két korábbi egymás mellett létezett, sőt a kaptáros méhészet elterjedése után, azzal párhuzamosan még a közelmúltban is elterjedt gyakorlat volt a kasos méhtartást, sőt még a mézrablás is. ZSÁKMÁNYOLÓ MÉHÉSZET A zsákmányoló méhészet legegyszerűbb formájában az erdőt járó ember környezetének megfigyelésére hagyatkozva, a méhek mozgását követve jutott el a mézet rejtő odúig. Az eszköz nélküli méhkeresésnek már egy fejlettebb módja volt az, amikor egyes állatfajták segítségével kutatták fel a méz lelőhelyét. A méheket kirabló darazsak követése vagy a mézzel is táplálkozó nyestek nyoma elvezette az embert a méhes fához. Földi méhek odúját egyes helyeken kutyával kapartatták ki. A mézrablás néhány eszközt igényelt: létrát vittek magukkal, vagy a helyszínen készítettek arra alkalmas fából az ágak letisztításával és rövidre vágásával ún. osztrót. Szükséges volt valamilyen füstölőanyag is, ami lehetett marhatrágya, tapló, rongy vagy a borászok által használt kénlap. Az odú kibontásához baltát és fűrészt használtak, a begyűjtött 5 A Magyar Királyi Mezőgazdasági Múzeum ismertetője. Budapest, 1907. 337-342. 96
