Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Bányai József: A vadászat tárgyi eszközei
EGYÉB VADÁSZATI TÁRGYAK A múzeum Vadászati Gyűjteményében vannak olyan tárgyak is, amelyek nem kapcsolódnak a szorosan vett vadászfelszereléshez, mégis különböző meggondolásból szívesen hordták, használták az elmúlt korok vadászai. „Eb a vadász kutya nélkül”- tartja a mondás. A jól idomított kutya záloga a sikeres vadászatnak. Az idomítás kellékei az apportbak és az ebsíp. Tűzifa vágására kisbabát, a cserkelőutakon belógó, zavaró növényzet levágására pedig a fűrésszel ellátott vadászbotot használták, ami hajlított tölgyfából készült, és egy hosszában lévő hasítékban fűrészlappal látták el. A vadásztáskára szerelhető madártartó hálót a vadászaton lelőtt apróbb madarak (fúrj, fogoly) szállítására használták. A vadászatnak hódoló jómódú polgárok lakásában gyakran megtalálható volt a vadászpuskák tárolására szolgáló fegyverszekrény. Gyűjteményünkben is van egy ilyen darab, a 1870-es években készült, alul fiókos, metszettüveges, diógyökérből, 5 vadászpuska számára kiképezve. Zerge- és muflonvadászatok alkalmával a magas hegyfokok, meredek szirtek megmászását segítette a jégcsákány. Elterjedt volt a sétabot használata is. Ezeket szarvasagancsból készített nyéllel, nádból készült szárral, külön a vadászok számára gyártották. Érdekesség egy első világháborús légvédelmi géppuskalövedékből készített réz öngyújtó, szarvas, mókus, fácán és vadkacsa ábrázolásával. Fronton szolgáló katona-vadász készíthette. Töltővessző, kalaptű, vadászasztal, szivarvágó, pecsenyesütő és kézmelegítőmuff stb. egészíti ki a gyűjteményt. A teljes Vadászati Gyűjtemény egyik legritkább és legértékesebb tárgya egy a XIX. század közepén készült főúri-fővadászi öv, a végén ezüst kürttel. Készítője ismeretlen, de a készítés helyét és idejét ismerjük: Ausztria, Bécs 1853. Sajnos azt, hogy kinek a számára készült, ki viselte és milyen alkalmakkor, még nem sikerült megállapítani. A jó pipa a vadászember féltve őrzött személyes használati tárgya. A dohányzás és a dohány török közvetítéssel jutott el hazánkba a XVII. században. Általánosan a XIX. században terjedt el. A nemesi életformához - főként a táblabíróvilág Magyarországán - hozzátartozott a vadászat és pipázás élvezete. A főurak és nemesek kastélyaiban és kúriáiban általában volt dohányzószalon, dohányzószoba. A férfiak a vadászat befejezése, illetve a vacsora elköltése után ide vonultak vissza iszogatni, pipázni, beszélgetni. A pipák anyaga változó, készítették cserépből, porcelánból, fából, tajtékból, míg az angol pipák esetében gyökérből. A XX. század első felében a dohányosok többsége már cigarettázott, szivarozott, ezért a pipakészítés és a pipázás egyre inkább hanyatlásnak indult. A múzeum tulajdonában 5 tajték-, 3 fa-, 4 cserép- és 8 porcelánpipa található. A tajtékpipák közül az egyik 1786-os „hamis évszámos”, lándzsás medvevadászatot ábrázol, a fapipák közül az egyik szintén vadászjelenetes a XIX. század közepéről, a porcelánpipák mindegyike vadászjelenetes. Festett, illetve matricás eljárással készültek, kettőnek a vízzsákja is megvan. Ezeket a pipákat inkább ajándékba adták, mintsem szívták. 135
