Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Bányai József: A vadászat tárgyi eszközei
nulását jelenti, hogy a solymász felszereléséről, azután a beteg sólymok gyógyításáról ne is beszéljünk.”20 Ebben az időben, hazánkban a gazdag főurak közül a Batthyány, Nádasdy, Pállffy, Zay és Forgách családok kedvelték ezt a szórakozást, hihetetlen összegeket költve el. A solymászathoz megfelelő felszerelésre volt szükség, elsősorban vastag kesztyűre, a sólyom lábára csengők, fejére sapka kellett. Szükség volt ún. solymásztáskára is, amelyben a jutalomfalatokat helyezték el. A solymászat nemes sportja a XVIII. században hanyatlásnak indult, elsősorban a lőfegyverek gyors fejlődése miatt. Múzeumunknak egyetlen darab solymászattal kapcsolatos eszköze sincs, bár a XX. század elején történt kísérlet a beszerzésére. Felporzók, lőportartók A XIV. század elején (1330) Schwarz Berthold freiburgi szerzetes a kén, a szén és a salétrom megfelelő arányú összekeverésével feltalálta a puskaport. Rövidesen megjelentek az első kezdetleges, nehezen használható lőfegyverek. A puskák szerkezeti tökéletesítése következtében azokat a XVI. századra már a vadászatban is használni kezdték. A puskával rendelkező vadász nélkülözhetetlen felszerelési tárgya volt a puskapor tárolására, szárazon tartására szolgáló „puskaporos palack”, a lőportartó, amelyből a csőbe öntötték a szükséges mennyiséges puskaport. Hasonló alakúak, azonban jóval kisebb méretűek az ún. „felporzószaruk”, ezek együttvéve egy készletnek számítottak. A felporzószaruban finomabb lőport tartottak, a puska serpenyőjének felporzására.21 Ezeket nem ritkán elefántcsontból esztergályozták, felületüket vésett vadászjelenetek díszítették, de ismeretes nemes fából faragott vagy a teknőc hátpáncéljából készített, aranyozott bronzba foglalt palack is. A fából készült példányokat gazdagon berakott csont- vagy fémdíszítéssel készítették. A palackokat vállon átvetve, hátul a jobb csípőnél viselték. Olaszországban a XVI. század második felében megjelentek a különböző formájú, bőrből préselt palackok. Hollandiában ugyanekkor jelent meg az ökörszarvból laposra nyomott palackfajta, melynek neve már „puskaporos szaru”. Ez a fajta még a XIX. században is használatban volt. Múzeumunk 34 db lőportartóval, illetve felporzóval rendelkezik, túlnyomó részük a XIX. században készült. Ritkaságnak számít egy szaruból készült felporzó, olyan beépített puskakulccsal, amit a keréklakatos puskáknál a lakat felhúzásakor használtak. Készítési ideje a XVI. század vége és a XVII. század eleje. A felporzók alakja az idők folyamán a lőportartók formaváltozásait követte. Használatuk a tűzifegyver feltalálásával kezdődött, és a hátultöltős fegyverek elterjedéséig (XIX. század közepe) tartott. Külön típust képviseltek a szarvasagancs lőportartók.22 Elterjedésük a Kárpát-medence területén a XVIII. század elejétől figyelhető meg. Közel két évszázadon keresztül használták ezeket hazánk főleg szarvasokban gazdag vidékein (Máramaros, Bihar, Hont stb. megyékben). Gyakori rajtuk a készítő vagy tulajdonos - évszámmal is gyakran ellátott - neve. Felületüket körkörös vagy geometriai ábrák, figurális vésések, vadászjelenetek, férfialakok, állatok díszítették. Gyakran megjelenik rajtuk a karcolt, központi elhelyezésű napkorong, melynek kultikus jelleget tulajdonítottak. A legszebb díszítésű példányok Erdélyből származnak, ahol porszarunak is nevezték, és fémkarikákba fűzött zsinóron hordták. 20 Csőre Pál: A solymászat története. Budapest, 1996. 8. 21 Temesváry Ferenc: Vadászfegyverek. Budapest, 1992. 27. 22 Uo. 27. 131
