Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Székelyhidy Iván: A magyar halászat múltja
Cége: felépítését tekintve a legegyszerűbb halászati eszközök egyike. Leggyakrabban kisebb vízfolyásoknál használták úgy, hogy а „V” alakban lerakott szárnyak a vízfolyást teljes szélességében lezárták, így a halat a rekeszték csúcsába kényszerítették. A terelők csúcsából a hal kifogását sokszor kezdetleges varsa segítette. Volt olyan cége is, amelynek csúcsából a halász emelőhálóval fogta ki a halat.6 Vejsze: szintén az ősrégi rekesztőeszközök közé tartozik, de a cégénél sokkal fejlettebb. Telente újat készítenek belőle, mert hamar elhasználódik. Valamennyi vejszetípus két terelőszárnnyal rendelkezik. A fogórésze a már említett labirintus. Belőle a hal kiszedése hosszúnyelű szákkal történik. Varsák: ezek olyan eszközök, amelyek nincsenek helyhez kötve, helyük gyorsan és könnyen változtatható. Űzte és jelenleg is űzi ezt a halászatot a halászember patakokban, folyókban és állóvizekben egyaránt. Tipikus kishalász eszköz és mód. Régebben len, kender vagy lencérnából készültek, ellentétben a vesszővarsákkal. A régebbi cérnavarsák szinte kizárólagosan szárny nélküli kivitelben és egy vörcsökkel (a varsa szűk bejárója) készültek. Bár napjainkban is használnak szárny nélküli varsákat, de a fenékre süllyesztik őket, így a fenéken lévő halak kifogására alkalmasak.7 A ma használatos varsákat két vörcsökkel készítik, és egy vagy két szárnnyal rendelkeznek. A varsákból többet használtak és használnak, nagyon szegény ember volt az, aki egyet-kettőt rakott ki. Tehetősebb halásznak tíz-húsz, olykor ötven varsája volt. Volt úgy, hogy a varsa felnézése ellenére sem fog halat, ilyenkor a halász odébb próbálkozik vele.8 Tapogatóhalászat Borítóhalászatnak is nevezik. Minden bizonnyal a legősibb halászati módok közé tartozott. A halász ezzel az eszközzel nem szemre, hanem véletlenre fogta a halat. A tapogatóhalászatot a sekélyebb vizekben lévő vagy kiöntésekbe szorult halak megfogásánál alkalmazzák. Eredetileg vesszőből készültek, de a legegyszerűbbnek a kivert fenekű, fül nélküli kosár számított. A halászság körében később a fűzkeretes, de háló oldalú tapogatók terjedtek el.9 Manapság ezeket az eszközöket orvhalászok használják. A hal megfogása úgy történik, hogy a szerszámot a halász ráborítja a halra, annak belsejét kézzel megtapogatja, és ha halat érez, azt kiemeli. Számos egyéb tapogatótípus is létezik, ezek egyike a nyeles borító. Ez egy fejlettebb típus, mely szintén csak sekélyebb vízben használható. Nagy előnye, hogy a vízben gázoló halász a halat nem riasztja meg, mert a hosszú nyél segítségével a halat nagy távolságról le tudja borítani. (Ez a távolság olykor a 3 métert is eléri.) Nagyobb vízmélység esetén reginás tapogatókat használtak. Erre a típusra az jellemző, hogy nemcsak leborítják, hanem meg is fogják a halat. A zsákos vagy reginás tapogató oldalán egy vagy több elkeskenyedő zsák van beépítve. A borítás után a szerszámot jól megzörgetik. A cél, hogy a halat megriasszák. A megriadt hal vagy a zsákban, vagy a léhésben (háló) fogva marad.10 6 Lajkó István: Halászati alapismeretek. Budapest, 2002.114. 7 Ecsedi István: Népies halászatok a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken. Debrecen, 1934.28. 8 Lajkó István-Tóth László: Halgazdálkodás. A halászat eszközei és módszerei. II. kötet. Budapest, 1997. 9 Herman Ottó: i. m. 333-334. 10 Lajkó István-Tóth László: i. m. 140. 114
