Estók János (szerk.): A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2008-2010 (Budapest, 2010)
Székelyhidy Iván: A magyar halászat múltja
de kellő vízutánpótlású tavakban tárolták az értékesítésre szánt halat. A régi kiváltságlevelek, melyek a halászattal foglalkoztak, kétféle halászatról beszéltek: az egyik hálóval, a másik különféle rekeszekkel fogta meg a halat. A hazánkat több tekintetben oly keményen sújtó török háborúk és a 150 éves török megszállás a halászat kialakult jog- és kereskedelmi rendjét erősen visszavetették. Csak a XVI. század második felében szilárdult meg annyira, hogy a halászat mint mesterség és mint gazdasági erő ismét megjelent. Ebben nem jelentéktelen szerepet játszott az a körülmény, hogy a török megszállás idején elnéptelenedett vidékekre német bevándorlókat telepítettek be, köztük halászokat is, akik eltérő típusú halászati eszközeik mellett termelési rendjüket is magukkal hozták. A békésebb időszakban megkezdődött az elvadult vízfolyások ártereinek rendezése is. Ez a XVIII-XIX. században olyan méreteket öltött, hogy az eredeti természetes viszonyok között minden tekintetben kedvező ökológiai feltételeket találó halállomány apadni kezdett. A halászható területek kiterjedése és a megfogható halak mennyisége is egyre csökkent. Ezzel együtt viszont nőtt a halászati jog értéke. Az 1888-ban bevezetett halászati törvény kimondta, hogy a halászat a parti birtokos joga, de ezzel a jogával nem élhet önállóan, hanem csak társulatokba tömörülve. A két világháború sem a természetes vizű halászatnak, sem a tógazdálkodásnak, de még a halkereskedelemnek sem tette lehetővé a megfelelő színvonalú fejlődését. Rend és ésszerűség csak a második világháborút követően alakult ki. A természetes vizeken a halászati jog kizárólagos birtokosa a magyar állam lett. Az állam ezt a jogát csak a halászatra kellő módon felkészült szervezetnek adta át.2 Napjainkban ismét esedékessé vált, hogy az utóbbi időben beállt változásokba beilleszkedjen a halászat rendjének megfelelő szabályozása. A mai halászat rendelkezik közép és felsőfokú oktatással, minisztériumi szintű szakigazgatással. KISHALÁSZ MESTERSÉG A katalógus bevezető részének elsődleges céljául a kishalász mesterség bemutatását tűztem ki. Az alapot Herman Ottó „Magyar halászat” című könyve adta, de nem hagyhattam figyelmen kívül az egyéb halászati publikációkat sem. A halászattörténeti és néprajzi irodalom azokat tekinti kishalászoknak, akik nem nagy hálóval és nem közösségben, hanem egyedül, egy ember által kezelhető szerszámokkal, esetleg alkalmilag társulva szoktak dolgozni, nemcsak a folyókon és árterületükön, hanem minden olyan vízen, amin vontatható ugyan a kerítőháló, de előfordul, hogy nem lehet vele elérni a halak tartózkodási, illetve búvóhelyeit. Ilyenkor a nagy szerszámokat a kis szerszámok kiegészítik. Ilyen vizek voltak a Balaton, a Fertő-tó és a Velencei-tó kiterjedt, részben náddal is benőtt sekély partközeli sávjai vagy a folyók magas partjánál a vízbe benőtt bokrok, a bedőlt tuskók tájéka, ahol lehetetlen volt eredményesen halászni (nagyhálókkal), csak az adottságokhoz hozzáigazított kis szerszám volt eredményes. A kis szerszámok közé rendkívül sok eszköztípus és változat sorolható, így azok a halászok, akik a vizek és a halak tulajdonságaihoz alkalmazkodva válogatták össze szerszámkészletüket, okkal-joggal kiérdemelték a halászati ezermester titulust. A Dunán, és különösen a Tiszán dolgozó kishalászok állandó kenyérkereső 2 Szabó László-Székelyhidy Iván: A halászat története Magyarországon című kiállítás-vezetője. 2003. 112
