Estók János szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2005-2007 (Budapest, 2007)

KIÁLLÍTÁSTÖRTÉNET - Oroszi Sándor: Az Erdészeti Gyűjtemény és az erdészeti kiállítások története

élelmiszerek után a második legfontosabb nyersanyag. Felhasználásának közel 4500 módját ismerjük." Az 1967-ben megnyíló kiállítás azonban nemcsak a „Mi készül a fából?" kérdésére próbált választ adni, hanem a korábbi fakitermelési, -szállítási és feldolgozási módszereket is végigvezette. Sőt itt-ott túlságosan mélyen „belepillantott" a szakmai kérdésekbe. Például a fatelítés, vagy a fa kémiai feldolgozása feltehetően csak a szakemberek számára volt érdekes. Mivel az erdőművelési kiállításon alig volt rá lehetőség, egy tabló itt foglalkozott a magyar erdészettörténet szempontjából jelentős dokumentumok, oklevelek, törvények stb. megjelenítésével. Az 1970-es években az erdészeti kiállítás változatlanul maradt fenn. Sőt a témáért felelős erdőmérnök, Kotlár Károly nevéhez az 1971-1981 közötti időszakban csak egyetlen tárgy gyűjtése fűződik. Ez a személyes beállítottságon kívül (elsősorban a vadászati kérdésekben érezte otthon magát) a múzeum törekvéseiben leli magyarázatát. Ez főleg a külső kiállítások, a filiálék fejlesztésének időszaka volt. Ugyanakkor elkezdődött a Vajdahunyadvár építészeti felújítása is, így annak befejeztéig a kiállítások felújítása értelmetlen lett volna. 1981-ben került Oroszi Sándor erdőmérnök kezelésébe az erdészeti kiállítás és gyűjteménytár. Ugyanebben az évben az erdőhasználati részleget lebontatták, mivel az épület felújítása a gótikus részt is elérte. Ezzel egyidejűleg különálló, a vadászatitól független gyűjteménytár kialakításának lehetősége teremtődött meg, mivel a növénytár az épületből kiköltözött. Ezt követte az erdőművelési kiállítás 1983. évi lebontása, s a teljes erdészeti anyag revíziója, külön leltárkönyvbe történő bevezetése, illetve a Katalin-toronyba történő elkülönítése. A múzeum kiállítási koncepciójában bekövetkezett alapvető változást tükrözi, hogy az új kiállítás - amely 1986-ban nyílt meg - A magyar erdőgazdálkodás története címet kapta. Mivel a tárgyak zöme rendelkezésre állt, az előkészítés során főleg dokumentumokat kellett gyűjteni. Ekkor kerültek a múzeumba az 1960-tól kezdődően elterjedő fakitermelési eszközök, így például a motoros láncfűrészek. Az erdészeti szakma igényelte a jelen erdőgazdálkodására való utalást is, ez a körteremben kapott helyet - jórészt fényképeken, diákon. (Ez utóbbi új kiállítástechnikai megoldást jelentett.) Az erdők hármas hasznosításával, azaz az anyagi javakon túl nyújtott védelmi és szociális, üdülési értékeiről a körterem három „cikkelye" foglalkozott. A kiállítást Oroszi Sándor Kamarás Borbála belsőépítésszel rendezte. A részben felújított, de a díszfestést nélkülöző gótikus teremben a tárgyak és dokumentumok stilizált erdőben, „fákra" kerültek. A kiállítási koncepció az „átlagos műveltségű", érettségizett látogatók színvonalán történő erdészeti ismeretterjesztésre épült. Ennek érdekében óhatatlanul szükség volt erdészeti alapfogalmak (például az erdőművelés, az erdőhasználat stb.) definiálására, megmagyarázására. így a kiállítás mintegy erdészeti „enciklopédiát" is tartalmazott. Részben a vadászható állatfajok számának csökkenése, részben pedig a környezet- és természetvédelem társadalmi szintű felértékelődése indította a múzeum vezetését arra, hogy a Vajdahunyadvárban természetvédelem-történeti kiállítás létesítése mellett határozzon. Ezzel nyílt lehetőség a vadászati kiállításból kiszoruló, de főleg a gyerekek között nagy népszerűségnek örvendő „kitömött" állatok bemutatására. Itt meg kell jegyezni, hogy az épületrekonstrukció során ekkortól megvalósult, kiállítási termeket is érintő központi fűtés éppen az említett preparátumokban okozott károkat. A kiállítás leglátványosabb részét mindenesetre az akkori négy nemzeti park élővilágát megjelenítő diorámák jelentették. A kiállítást Kotlár Károly és Oroszi Sándor rendezte, míg a belsőépítészeti és grafikai terv Muray