Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 2001-2004 (Budapest, 2004)

TUDOMÁNYOS KÖZLEMÉNYEK - Csoma Zsigmond: A régi magyar, hungaricum szőlőfajták történeti-ökológiai, ethno-ampelográfiai vizsgálata (A középkortól a XX. század közepéig)

hiány a szőlőtermesztésben pedig nagy gazdasági kárt okozott nap mint nap, minden egyes szőlészeti munkánál. A fajták igényeinek, tulajdonságainak nem ismerete, a fajták fel nem ismerése nem tette lehetővé a minőségi munkát. A stájerországi ampelográfiák és az alapos szőlészeti szakirodalmi tevékenység hatására Nagykanizsán is megjelent 1869-ben egy alaposabb ampelográfiai fejezettel bővített magyar szőlőtermesztési szakkönyv Tersánszky Józseftől. Talán a felismert hiány és a népi szaktudás javítása érdekében nyomták ki a könyvet, amely később nagyobb visszhangra lelt a nyugat-magyarországi, dunántúli szőlőtermesztők körében. Azonban még az ilyen jellegű alapos szakmunkák hatását is kétségbe vonta Entz Ferenc a színes, fajtabemutató képes táblák, metszetek hiányában. A mai ampelográfiák által is használt fajtaleírást és meghatározást végül Molnár István vezette be 1897-ben, aki a gyakorlati felhasználás szerint bor- és csemegeszőlő-fajtákra osztotta a szőlőket, és a bogyószínt vette alapul.

13 A NYUGAT-EURÓPAI FAJTÁK ELSŐ MAGYARORSZÁGI MEGFIGYELÉSEI, TERMESZTÉSI ÉRTÉKELÉSÜK A Gazdasági Lapok 1850-ben már javasolta, hogy a francia és a német, elsősorban a Rajna melléki célszerűbb technológiai eljárásokat a magyar termesztők is vegyék át, és a mennyiségi termesztésről a minőségire térjenek át.

14 Ennek alapfeltételeként a jobb fajták ültetését és elterjesztését tűzte ki célul. Az újabb nyugat-európai fajták telepítése mellett a híres magyar borvidékek eredeti karakterét, boraik jellegzetes ízét, zamatát is meg kellett őrizni az elképzelések szerint. Az új fajták fokozatos előretörése azonban az egykori borvidékek borait megváltoztatta. A legjellegzetesebb, legszembetűnőbb változás a fehérborés vörösbor-szőlőfajták változására a soproni borvidéken következett be. Schams írja, hogy adatgyűjtése ideje előtt (1820-1830 között) néhány éve Ruszton kipróbálták a „blauer Burgunder" fajtát, mert a korábbi fehér szőlőfajtákat baktériumos golyvásodás (der Grind) pusztította, ami ellen legjobban ezzel a vörösbort adó fajtával tudtak védekezni.

13 A conv. occidentalis fajtacsoport fajtái fokozatosan nyertek tért. 1858-ban a Falusi Gazda Fehér Józsefnél Ujbecsén és Entz Ferencnél Pesten árult fajtákat ismertette, amelyeket kalapácsos dugványként meggyökereztetve kaphatták a vásárlók. A nyugat-európai fajtákat legnagyobbrészt személyesen vagy családi kapcsolatok révén Bordeaux-ból, Grácból, Dalmáciából szerezték be, de a fajtaazonosságért kezeskedtek. Ebben a korabeli jövedelmező vállalkozásban a következő fajtákat lehetett megrendelni: „Augustana, Burgundi fehér korai 13 HAVAS J. 1852.107., TERSÁNSZKY J. 1869., ENTZ F. 1864. 29-30., MOLNÁR 1.1897. " PÉTERFY J. 1850. 83-84. 15 Sopron, Ruszt fehérbor és vörösbor-szőlőfajták fajtaváltására: SCHAMS F. 1832. 261.