Oroszi Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1998-2000 (Budapest, 2001)

KNÉZY JUDIT: A környezetváltozások hatása a halászatra és a halfogyasztásra a Dunántúlon

A környezetváltozások hatása a halászatra és a halfogyasztásra a Dunántúlon KNÉZY JUDIT 1. A vízrendezés előtti táj halászati adottságai A Kárpát-medence halgazdagságát az 1300-as években - erős túlzással - Európában Norvégia után a második helyen emlegették,

1 de ez a megállapítás valamelyest utal a magyar halászat hírére, jelentőségére a jelzett korszakban. A középkori oklevelek gyakran írtak a királyi udvar, a földesurak s az egyházi birtokosok szolgálatában álló halászokról, a mansionak nevezett halászközösségekről, de a természetes és mesterséges halastavakról és más halászó helyekről, és a kifogott nagyobb halakat, pl. vizákat tároló ún. viváriumokról is.

2 A jobbágyok gyakran csak meghatározott halfogó eszközökkel dolgozhattak. Kapuváron csak a nemesek halászhattak hálóval (1527), s a falu fonta meg a hálót. A halastavak gondozása, létesítése, a haltárolók készítése együtt járt ebben az időszakban kisebb mértékű vízrendezésekkel, mint a gátak emelése, vízterelés, rekesztés, árkok húzása. Mindez a nagyobb halhozam nyerése, de a malmok zavartalanabb működtetése érdekében is történt, olykor a megművelt területek védelmében is.

3 Ezek a beavatkozások még - többnyire - nem befolyásolták hátrányosan a természetes környezet egyensúlyát. A nagy folyamok, kisebb folyók, patakok, malomgátak vize és árterülete, a tavak, lápok, mocsarak vizei bőséges lehetőséget teremtettek az élelemszerzésre, madarak, halak, rák, teknősbéka, csík fogására, de vízi növények gyűjtésére is. A halastavak nagy értéket jelenthettek. 1529-ben Báthori István szenyéri birtokán egy éjszaka a szomszédos Mesztegnyőről Bodó Péter familiárisaival lehalásztatta a halastavat és elvitték a nagy mennyiségű, több mint 100 arany forint értékű halat. Későbbi adatból (1564) kiderült, hogy ebben az uradalomban több halászóhely és több halastó is volt." Esős években folyt a víz derűre-borúra - még a 19. század második felére vonatkozó belső-somogyi paraszti visszaemlékezések szerint is -, és az egyébként szárazabb határokban is ilyenkor kosárral merték a halat. Kimondottan száraz időszakok is előfordultak, vagy hosszú fagyos hónapok, amelyek megtizedelték a halállományt. Ilyen kedvezőtlen évként lehet számon tartani 1559-60 telét, amikor Horváth Márk szigetvári kapitány Nádasdyhoz írt levelében panaszkodott, hogy az általa kért „sózott halat és hordóban rakott halat és húsos vizákat" nem tudta beszerezni, azzal indokolja, hogy „nem tudni, azonban miért, de ebben az évben olyan ritka a hal, hogy megbízottat sem találtak. Szigetre sem hordókkal legfeljebb hordócskákkal szállítják a sózott halat", külön írt a tolnaiaknak, de azok sem tudtak küldeni.

5 Még súlyosabb volt a helyzet 1568-ban, amikor a Fertő tó felszíne jelentősen csökkent, annyira, hogy a hal eltűnt Bécs piacairól.

6 I6l6-ban a nagy szárazság miatt tovább apadt a Fertő tó, ekkor 5 lábnyival és 3 hüvelyknyivel.

7 17. században is beköszöntöttek olyan évek, amelyek idején a magánlevelezések és a tiszttartóknak küldött utasítások a hal szűkös voltáról tanúskodtak. Réthly Antal pl. 1623-24 telét szokatlanul hosszúnak és hidegnek jelezte.

8