Oroszi Sándor szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1998-2000 (Budapest, 2001)

DARVASNÉ MOLNÁR ANNA: Múzeumpedagógiai szakmai gyakorlat a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban I.

meg a farkas, a vérengző, fogai közt véres hússal, elejtett zsákmánnyal, holdat vonító, magányos farkas. Egyetlen helyen farkaskölyök virágos mezőben, - akár hancúrozó gida, vagy csikó is lehetne - máshol barátságos farkascsaládok kölykökkel. Jelképes ábrázolás: a jó és a gonosz harca. Kerítéssel átlósan elválasztott kép, a farkas vészjóslóan készülődik a sötét térfélen - s szelíd zöld mezőben, kék ég alatt legelészik a bárány. Sok rajzon ábrázolják a farkast az erdőben más vadon élő állatok társaságában, egy a sok közül, ugyanez táplálkozás közben, ki füvet eszik, ki prédaállatot, senki rá se hederít a másikra. Nagyobbaktól néhány tanulmányrajz, gyakran észrevehetően képről másolt, a sötét, robosztus, tekintélyt parancsoló farkas, s az erdők királya, koronával a fején. A farkas: a rajzok szerint nem egy állat a sok közül, annál sokkal erősebb kép él róla a gyermekek fantáziájában. Mesetáplálta kép, mely csak ritkán függ össze a természetismerettel? A múzeumban, az erdészeti kiállítást a természetvédelmivel összekötő kis hídon minden gyerek megáll, megpillantva az európai szürke farkas egy szép példányát: „ilyen a farkas?" Házi- és vadon élő állatokat bemutató kiállításainknak nagy jelentősége lehet az állatok megismertetésében, s így megfelelő helye a múzeumpedagógiában. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum jelenlegi kiállítási rendjében önálló állandó kiállításokban mutatjuk be az egyes háziállatok tenyésztésének történetét. Ezek sorából most sajnálatosan hosszú ideig hiányzik az egyik legkeresettebb, a magyar lótenyésztés történetét bemutató állandó kiállítás. Hiányzik a kis területen, de központi helyen bemutatott juhtenyésztés-történeti kiállítás is, így megszűnt a múzeumpedagógus lehetősége is nyomon követni a pásztortársadalom hierarchiáját, bemutatni a nyájukkal az egész évet legelőn töltő szilaj pásztorok, a gulyások, csikósok, juhászok, kanászok, kondások használati eszközeit, viseletét, építményeit, népművészetünk sajátos rétegét, a pásztorművészetet. Az állattenyésztési kiállítások logikus, jól felépített sorrendet követnek. A főépület aulájába lépve, balra az állatok háziasítását bemutató kiállítással kezdődik a sor: ökológiai szemléletű megközelítésben az állatok háziasítása és a növények termesztése az első (legnagyobb jelentőségű) emberi beavatkozás a természet rendjébe. Innen az átfogó, egyetemes érvényű részből, a háziállatok kialakulásának feltételeitől, helyszíneitől a háziasítás módszereitől végigvisz a Kárpát-medencébe az ún. Körös-kultúra népével eljutó első háziállatok bemutatásáig. A következő kiállítás a honfoglaló magyarok gazdasági életét, háziállatait mutatja be, elsősorban egy korai magyar falu és a honfoglaláskori temetők leletanyagán keresztül. ,A magyar pásztorok életmódjában, tudáskincsében, sőt a pásztorművészetben is a honfoglalás előtti nomád hagyaték képviseli a legősibb réteget." Ezután következnek az egyes háziállatfajok történetét külön-külön bemutató kiállítások, az előbbiekben említett hiányosságokkal. Az újjárendezett szaivasmarha-ldállítás szemléletében eltér a hagyományos történeti kiállításoktól, ennek múzeumpedagógiai szempontból jobban, illetve nehezebben megközelíthető voltára itt most nem térek ki. Egy mostanában körvonalazódó elképzelés szerint, melynek a múzeumban egyaránt vannak támogatói és ellenzői is, a millennium évében, tiszteletére rendezett, „A magyar mezőgazdaság ezer éve" című méreteiben, megvalósításában is nagyszabású időszaki kiállításból kiindulva az állattenyésztést, növénytermelést is összefüggéseiben, egyetlen új állandó kiállításban mutatnánk be, korszakonként a hangsúlyosabb területeket kiemelve. Ha csak az állatte-