Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)

BALÁZS GYÖRGY: Vízimalmok, szárazmalmok, szélmalmok a 18-19. században

mérnököket foglalkoztatta az emberi, illetve az állatokkal végzett munka könnyítésének kérdése. A mechanikai hatékonyság mérésére nem volt eszközük, így kénytelenek voltak közelítő becslésekre, a tényleges teljesítmény mérésére, avagy gyakorlati tapasztalatukat használva valamiféle „hatodik érzékre" támaszkodni. A malomépítő mestereket felváltó, geometriában is jártassággal rendelkező gépészeknek volt valami kis elméleti mértani tudásuk is, s azt feltételezték, hogy a matematikai fortély hatékonyabb, mint a hagyományos modell. Ez vezetett oda például, hogy a ferde tiprókerekes malmot, a tiprómalmot a 16. század végén a különféle bányagépeknél használt taposókerekek és vízszintes tiprókerekek felváltására megalkották.

32 A tiprómalom nem sokkal később megjelent a Kárpát-medencében is, s főként németek lakta vidékeken terjedt el.

33 A 18-19- század során mérnökök által tervezett malmok felhasználták mindazokat az újításokat, az őrlemény minőségét befolyásoló technikai innovációkat, amelyek a megelőző századokban születtek. Ezek elterjedése, általánossá válása a vizsgált időszak végére tehető (szita, szitaszekrény, regulátor a szélmalmokban, jelzőcsengő, távkapcsolók a vízimalmoknál a zsilipek szabályozására, stb.)

34 Az elterjedés ütemére vonatkozóan példaként vehetjük a Festetics-uradalom vízimalmait. A malmok haszonbérbe adása alkalmával felvett leltárakból kiderül, hogy az 1827-1877 közötti időszakban 17 vízimalomból csupán 5 malomba szereltek szitakészséget.

35 A jelzőcsengő bevezetését ENDREI Walter egyenesen az automatizáció kezdetének tartja.

36 Elterjedését elősegíthette, hogy Mária Terézia 1755. évi „malomi rendtartása" 8. pontja rendelkezik a jelzőcsengő használatáról.

37 A 18. századra a hagyományos malmok széles skálája megjelent a Kárpát-medencében. A kor mérnökeinek feladata immár nem egyszerűen újabb malomtípusok keresése volt, hanem az igényeknek és adottságoknak leginkább megfelelőek megválasztása egy-egy adott vidéken a lisztellátás megoldására.

38 A Kárpát-medence két nagy folyó, a Duna, a Tisza és mellékfolyóinak vízgyűjtő területe. A Duna mindenkor elsőrendű közlekedési útvonal volt - legalábbis Győrig -, árvizei jelentős területeket öntöttek el. Szabályozása az árvizek elhárítása és a hajózási útvonal biztosítása érdekében történt. A Kárpát-medencei Duna három, egymástól eltérő jellegű szakaszra osztható (RajkaGönyű, Gönyű-Paks, Pakstól délre), amelyek mindegyike kizárólag hajómalmok telepítésére volt alkalmas. Mellékfolyói, illetve vízvidékei a Rába-Rábca-Marcal, a bal oldali folyók (Vág, Nyitra, Garam, Ipoly), a Zala-Balaton-Sió, valamint a Dráva-Mura. Ezeket a vízvidékeket az árvizek, a folyók évszázadokon át tartó elmocsarasodása jellemezte. Ezért vált szükségessé szabályozásuk az árvizek elhárítása, a mocsarak vizének levezetése érdekében. A Kárpát-medence síkvidéki, jó gabonatermő területen lévő folyóvizei a 18-19. századra mind senüis állapotba jutottak, vagyis meanderezéseik túlfűződtek, állandó árvízveszélyt jelentettek. Ehhez járult a kisebb folyókon, ahol gátas malmok működtek, a malomgátak okozta feltöltődés, a tavaszi s az őszi árvízveszély. Vízienergiában mindig is gazdag volt tehát a Kárpát-medence, de az energia adott társadalmi szinten és technikai ismeretek melletti hasznosítása - vagyis vízimalmok építése - paradox módon az energiaforrás korlátozását jelentette, a meder fel-