Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)

SZABÓ LÁSZLÓ PÉTER: Kísérletek a szikes talajok megjavítására és a rajtuk való gazdálkodásra Magyarországon 1933-ig

latoknak, jó lehetőséget biztosítana arra, hogy némi öntözéssel gazdaságos gyepgazdálkodást folytassanak ilyen talajadottságok mellett is.

30 KVASSAY a szikes talajokkal kapcsolatos kutatásait az 1879-ben életre hívott Kultúrmérnökség vezetőjeként folytatta. E hivatalok legfontosabb feladata a lecsapolások és belvízrendezések megszervezése és szakmai irányítása volt. Természetesen a telkesítés fogalomkörébe tartozó talajjavítási eljárások (alagcsövezés, rétöntözés, egyenetlen teriiletek rónázása, futóhomok-megkötés, kopár területek befásítása stb.) majd mindegyikével, így a szikesek megjavításával is foglalkoztak. Tették ezt azért is, mert - egy korabeli vélemény szerint - a szikesedésért és az aszályért a lecsapolások voltak felelősek. A lecsapolások kárhoztatóinak valóban igaza volt abban, hogy az így nyert területeket sújtotta leginkább a szikesedés, de a vízrendezés előtt szántóföldi növénytermesztésre jószerével alkalmatlan földek megjavítása csak a lecsapolás után jöhetett szóba. A kultúrmérnöki szolgálatot - működési körénél fogva - elsősorban a szikesek vízzel való javítása érdekelte. Működésük első negyven évében (1879-1918) közel 27 000 kat. holdon (15 595 ha) létesítettek öntözést. Ezek döntő többsége azonban a Dunántúlon üzemelt, mivel az alföldi szikeseken csak lényegesen nagyobb költségekkel lehetett volna öntözőcsatornákat építeni. Üzemi méretű sikeres öntözéses szikjavítási kísérletet TOMKA Emil, kultúrmérnök végzett saját, nagylaki (Csanád m.), Balaton nevű birtokán. A szikes tófenék kiszárítása után az egész területet táblákra osztotta, oly módon, hogy minden egyes tábla zsilipekkel ellátott csatornákkal lett körülvéve. Ezek a csatornák összeköttetésben voltak a birtokon keresztülfolyó mezőhegyesi Élővíz-csatornával, így biztosítva volt az öntözéshez szükséges víz, illetve a felesleges víz levezetése. A terület egyik részén rizstermesztést, a másikon gyepgazdálkodást folytatott. A rizs termesztése nem hozta meg a várt eredményeket, de a ..Kitermelést'" sikeresnek találta. A tarackos tippan, a korcs here, és a szarvaskerep mutatkozott alkalmasnak ilyen körülmények között a jövedelmező termesztésre.

31 A gyakorlatban az öntözésnek, illetve a vízzel való szikjavításnak csak egy speciális módszere, a „skatulyázás' terjedt el Hódmezővásárhely környékén.

32 Ennek a lényege az volt, hogy a téli és tavaszi csapadékot, illetőleg ennek egy részét, visszatartották, és ezzel próbálták a szikes legelők termését növelni. Ezt úgy érték el, hogy a szikes területeket - a talajadottságok alapján, kisebb-nagyobb táblákban - alacsony töltésekkel vették körül, ahol a hóiét és a tavaszi esővizeket visszatartották. Ezeket a töltésekkel körülvett területeket hívták skatulyáknak, az eljárást pedig skatulyázásnak. A felesleges vizet a talaj átnedvesedése után a töltések átvágásával leengedték az alacsonyabb területekre vagy erekbe. Kedvező csapadékviszonyok mellett, amikor az egyes parcellák nedvesek, kevés vízzel borítottak voltak, a földek jó kaszálást és jó legelőt adtak. Az Alföld tiszántúli részén, Szarvason, Gyomán, Békéscsabán, Mezőtúron, Dévaványán, Csabacsűdön elterjedt szikjavítási eljárás a márgás-meszes altalajterítés vagy digózás volt.

33 TESSEDIK munkásságának köszönhetően vált széles körben ismert módszerré. Ezt a sárgaföldterítésnek is nevezett talajjavító eljárást értelemszerűen csak ott lehetett alkalmazni, ahol az altalaj meszes-márgás lösz és ez a felszínhez viszonylag közel fekszik. (Jellemzően a termő szikesek altalaja ilyen.) Az altalaj digózásra való alkalmasságát a gazdák egyszerű módszerrel