Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)

OROSZI SÁNDOR: Fehértemplom helység szerepe a magyar erdészeti igazgatásban

feladatát látták volna el, de mégsem így állt a dolog, mivel az államerdészeti kezelés megvalósításakor az erdó'gondnokokat föléjük rendelték. így mintegy középfokú termelési irányítóknak számítottak, de ismételten hangsúlyozzuk, hogy a szakképzettségükről nincsenek megbízható adataink. Az erdőőri szakvizsgát viszont letették, így az erdőőrökkel azonos szakmai ismeretekkel rendelkezhettek. Talán a szolgálati idejük, illetve egyéb, méltánylandó szempontok alapján emelték ki őket, rendelték az erdőőrök fölé. Az államerdészeti kezelés mindezt meghagyta, nem bolygatta. Csak a szakirányítást és a pénzgazdálkodást vette ki a fővadászok kezéből, s őket mint „külső erdészeti teendők végzésével" megbízott szakközegeket emlegette.

21 Az igen nehéz, veszélyes szolgálati viszonyokra álljon itt egy 1888. évi jelentés.

22 „Orza Salamon román-pozsezsai erdőőr a legeltetési áthágások megakadályozása végett kerületébe kiküldetvén, onnét vissza nem tért, hanem hosszas keresés után nyolczad napra feloszlásra indult állapotban ... az Ó-Moldvai határban meggyilkolva feltaláltatott. A megindított vizsgálatból kiderült, hogy az illető nem rablási szándékból, mert ruházata, vadász fegyvere, sőt 60 kr. készpénze is a helyszínén fel lett találva, hanem inkább bosszúból gyilkoltatott meg; mi annál is valószínűbb: mert szolgálati könyve, melyben napi foglalatosságait és a felfedezett kihágásokról szóló jegyzeteit bevezette, hiányzott." Az erdőgondnokság ezért kérte, hogy az erdőőröket lássák el golyós szolgálati fegyverrel, amellyel hatékonyabban védekezhetnek az esetleges támadások ellen. A legnagyobb gondot, a legtöbb erdei kihágást egyébként éppen a tiltott legeltetések okozták. Ennek érdekében a lakosok - miként láttuk - akár a gyilkosságtól sem riadtak vissza, de mindennaposak voltak a legeltetési kihágások, illetve az erdősítések felgyújtása. Az említett Románpozsezsa határában egy 120 kh-nyi (69 ha) erdősítést többször is felgyújtottak, mire 1898-ban a Krassó-Szörény vármegyei erdészeti (al) bizottság a község egész határában megtiltotta a legeltetést.

23 A volt határőrök legeltetéssel összefüggő erdei kihágásainak tulajdonképpen történelmi okai voltak, ezek a károsítások jórészt az 1850. évi alaptörvényből következtek. Akkor ugyanis a határőrök számára a legelők tulajdonjogát biztosították, így a községeknek alapvető érdeke volt a legelők gyarapítása. A legelő és az erdő határvonalát viszont nehéz volt meghúzni, mert a lakosok a településekhez közelebb fekvő erdőket kiterjedten legeltették. Ugyanakkor a legelőből tett házhely- és szántófoglalások helyett is újabb és újabb területeket fogtak fel legelőnek, tudniillik a legelők nagyságát semmi nem korlátozta, legfeljebb az állatlétszám. A legelőterület viszont mis módon is tovább csökkenhetett, mert a vízmosásokkal, földcsuszamlásokká megszaggatott hegyoldalakat „terméketlenné" nyilvánították, a határőrvidék polgárosítása után ezekért nem fizettek adót, viszont helyettük újabb területeket fogtak fel legelőnek.

24 A kataszteri felméréskor talált erdők és legelők (vélt) határvonala szolgált később alapul az erdőtörvény hatályának. A törvény alapján a kopárosodásra hajlamos területeken véderdőket lehetett kijelölni, illetve el kellett rendelni a kopárok befásítását. Ennek azonban az általunk vizsgált területen számtalan akadálya volt. A véderdők létesítését, kijelölését az erdőtörvény 2. §-ában biztosított adómentességgel igyekeztek elősegíteni. A volt határőrök azonban ragaszkodtak a hagyományos legeltetéshez, amit a temesvári erdőfelügyelő így írt le: a véderdőnek kiszemelt területeket „a községekből gya-