Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1995-1997 (Budapest, 1998)

OROSZI SÁNDOR: Fehértemplom helység szerepe a magyar erdészeti igazgatásban

tartalmazta. Eszerint az erdőket csak engedéllyel lehetett erdő művelési ágból kivonni, azokat a kitermelés után öt éven belül fel kellett újítani, az erdőkre üzemterveket kellett készíteni és a véderdőket kijelölendőknek írta elő. A törvény végrehajtásának érdekében ugyanebben az évben erdészeti szolgálati szabályzatot is kiadtak.

8 Ebben meghatározták, hogy az egyes határőrvidéki egységekben mennyi és milyen képesítésű erdészt kell alkalmazni. A minket közelebbről is érdeklő szerb-bánsági ezredben 6 erdészt, 15 erdőőrt és 41 erdőszolgát kívántak alkalmazni. Adataink azonban nincsenek arról, hogy ezt a szervezetet ki tudták-e építeni. Itt mindenképpen utalnunk kell azonban arra, hogy a kezdeti, főként német telepeseket felváltó szláv (szerb) határőrök saját vezetőik rendelkezéseit (parancsait?) is legfeljebb bizonyos határok között hajtották végre. Ebben a helyzetben szinte csoda, hogy a határőrvidéki igazgatás egyáltalán mert az erdők használatának némi korlátozásáról rendelkezni. S ebbe a megbomlott, fegyelmezetlen állapotú határőri szervezetbe még az uralkodó - mint legfőbb hadúr is kénytelen volt beavatkozni. Az erdészeti célkitíízésekkel jórészt ellentétesek voltak azok az uralkodói beavatkozások, amelyek a határőrök előbb ismertetett, 6 pontba foglalt jogait igyekeztek kiterjeszteni. így került sor 1868 februárjában a feküfa gyűjtésének a hét minden napjára történő kiterjesztésére, 1879-ben pedig az ún. neubergi rendelet kiadására.

9 Ez utóbbi uralkodói intézkedés az erdőben tett irtások („kiszögellések" kitermelése) tulajdonjogát is a (volt) határőröknek adta. A király ilyen irányú kivételezése mögött a határőrvidéki lakosság állandó beadványai, felségfolyamodványai, sőt személyes panaszlásai álltak. Ezek után Ferenc József - mint a katonák helyzetét különösen szívén viselő császár és király - kivételes kegyet gyakorolt, és engedményeket adott ,,az országot hűségesen és kitartóan védő, kedvelt katonáinak". Megjegyezzük azonban, hogy Magyarországon időközben megtörtént az alkotmányos rend helyreállítása, amely rend az 1873-ban polgárosított határőrvidékre is vonatkozott. A határőrvidék polgárosítását előbb, 1871-ben uralkodói leirat, majd 1873-ban - az alkotmányos berendezkedésnek megfelelő - több törvénycikk alapján végezték el. Tárgyunk szempontjából fontos az 1873: XXX. tc., amely „a határőrvidéki lakosokat az ottani államerdőségekben illető erdei szolgalmak megváltásáról" szólt. A törvény alapján a határőrvidéki lakosok a korábban 6 pontban tárgyalt erdőhasználati jogosultságuk fejében az erdők felét kapták meg. Az erdőkbőli használatok megváltásával, ráadásul igen-igen kedvező arányú megváltásával (hiszen az erdők 50%-a a volt határőröknek jutott!) a törvényhozás véget akart vetni az újabbnál újabb követeléseknek, a szakadatlan erdőkárosításoknak, fegyelmezetlenségeknek, alkudozásoknak. Hogy ez mennyire sikerült, arra a későbbi történések adhatnak választ. A kincstár birtokában maradó, illetve a volt határőröknek jutó erdők természetbeni elkülönítésére bizottságot küldtek ki, amelyek működését uralkodói, majd miniszterelnöki rendelet szabályozta (1871. jún. 8., ill. 1873. Jan. 28.).

10 A bizottság a törvény alapján igyekezett a községeknek a közelebbi, jobban hozzáférhető erdőket kijelölni. Gond csupán az említett erdőirtások tulajdonjoga körül volt, amiket az uralkodó a neubergi rendeletével a volt határőröknek adott, s utasította az elkülönítő bizottságot, hogy ennek megfelelően járjon el.

11 Az erdőelkülönítési eljárás során a volt szerb-bánsági határőrök vagyonközösségének (amelyhez 56 község tartozott) mintegy 38 ezer kh (kb. 22 ezer ha) erdőtenilet jutott.

12 Ez