Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)

BALASSA IVÁN: A futóhomok telkesítése

A hegyhúzó elé régebben egy-két-három pár ökröt, esetleg bivalyt fogtak, ahogy azt a talaj megkívánta. Az utóbbi évtizedekben a lóvontatás vált általánossá, leginkább egy párat fogtak elé, de megesett, hogy hármat egymás mellé. A négy ló csak ritkán fordult elő. Az ökröt és a lovat egyaránt vezették. Ezt asszonyokra vagy gyerekekre bízták. Nevük tréfásan: ökörszem. Az utóbbi évtizedekben az is megesett, hogy traktor után kapcsolták a hegyhúzót, de a szarvat továbbra is az ember fogta és irányította. Nem merítették 20-25 cm-nél mélyebbre a szerszám élét, mert ha megakadt, könnyen áthajíthatta a szarvat fogó embert. A jószág által történő vontatást jobbnak tartották. 20. Bordákkal megerősített hegyhúzó. Szeged. Móra Ferenc Múzeum. Szeged Mielőtt munkához láttak, mélyen felszántották az elhordandó területet, mert a hegyhúzó így könnyebben merült a laza talajba, mely néhány nap alatt kiszáradt és nem tapadt annyira. „A hegyhúzó egyszerűen működött. Elindult az iga, azaz a fogat, azon a területen, amelyet le kellett hordani. A hegyhúzó szarvánál álló ember körülbelül 10°os szögben megemelte a szarvval mozgatható felső részét, ami azután ékszerűen belehatolt a kiemelkedő, lehordandó homokbuckába, és a homok túródott rá. Amikor a homoknak a teknőre rakodása olyan mértékű volt, hogy hátul leszóródással fenyegetett, akkor a szarvakat lenyomták, és így a teknő vízszintes helyzetbe került, vagyis megszűnt a telítődés. Elindultak a feltöltendő, mélyebb gödrös területre. A kiöntéskor a megrakott felületet a szarv segítségével először függőleges síkba emelték, majd hagyták, hogy teljesen átforduljon. Amint kiürült eredeti helyzetébe fordították, és elkezdődött elölről az egész munkafolyamat. Két-három talicska homokot tudott egyszerre a dombról a mélyebb helyre mozgatni anélkül, hogy sokkal nagyobb fáradtságot és időt