Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)

KURUCZ GYÖRGY: Magyarország és az angol-osztrák kereskedelmi kapcsolatok a XVIII. század közepén

A bors már korábban is az egyik legjelentősebb fűszer volt, és mázsánként 3 forint vámot róttak ki rá a magyar határon. Ez az áru főként Bécs közvetítésével jutott el Magyarországra. A bécsi vámkönyvek alapján a birodalom fővárosába évenként 18000 font értékű borsot szállítottak. Csehország esetében a fogyasztást ugyanilyen mértékűnek tartották, míg a Magyar Királyságét ezen összeg háromszorosának vették. A dohánnyal kapcsolatban az angol tárgyaló bizottság tagjai úgy vélték, hogy nem érdemes különösebb erőfeszítéseket tenniük, hiszen a dohány Magyarországról és Törökországból igen olcsón és könnyen beszerezhető a birodalom számára. A tea fogyasztását egyelőre igen csekély mennyiségűnek vették, mind Csehországban, mind pedig Magyarországon. A bécsi kimutatások alapján a főváros fogyasztását a csempészárut leszámítva mintegy 2000 fontsterling értékre becsülték. Megjegyezték azonban, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni ezt az árut, hiszen fogyasztása napról napra népszerűbbé válik a városokban. A fentiekkel azután le is zárható azoknak az áruféléknek a köre, melyeket Londonban eladhatónak tartottak Magyarországon. Felmerül viszont a kérdés, vajon a magyar külkereskedelemben ekkor szerepet játszó áruk közül mire tartottak volna igényt Angliában, illetve milyen magyar árukat kívánt Bécs egyáltalán a szigetországban értékesíteni, s így közvetve a Magyar Királyság kereskedelmi érdekeit is képviselni? A válasz igen egyszerűnek tűnik, hiszen magyarországi ipari termékek híján legfeljebb a bor jöhetett szóba. A gabona ugyanis eleve kiesett a fő kiviteli cikkek közül, hiszen Anglia ekkor még bőven fedezte belső szükségleteit, sőt jelentős gabonaexportáló ország volt. A szemetes és földszagú magyarországi búza nem is vetélkedhetett a tisztább és jobb minőségű nyugat-európai búzával. A földrajzi adottságok miatt a marha szintén nem jöhetett szóba, hiszen nem feldolgozott formában, hanem lábon hajtották ki az országból. Maradt tehát a bor. A borkivitel, illetve a Habsburg Birodalomból a szigetországba irányuló borexport vámilletékeinek tárgyalása kapcsán az angol megbízottak csakis magyar borokat vettek számításba, s nincs nyoma annak, hogy az örökös tartományok borait kívánták volna előnyben részesíteni. A választékot, az árat és a minőséget egyaránt elfogadhatónak találták. Érdekes módon elsősorban a magyarokat okolták azért, hogy korábban nem voltak képesek megszervezni a rendszeres szállításokat, bár elismerték, hogy Bécs exportkorlátozó rendelkezései is szerepet játszottak abban, hogy Magyarországról nem érkeztek rendszeresen borszállítmányok Londonba. Hamburg közvetítő szerepét szintén negatívan értékelték, hiszen így a magyar bort több határon is megvámolták, s ugyanannyi behozatali vámot róttak ki rá Angliában, mint a rajnai vagy francia borokra. A megoldási az adriai kikötők, elsősorban Trieszt szerepének növelésében látták. Elgondolásuk szerint a magyar borokat a Dunán szállították volna le Eszékig, majd egy rövidebb szakaszon tengelyen továbbították volna a Száváig. A Száván ismét hajóra rakták volna az árut, és felvontatták volna a folyón. Ezután Laibachon keresztül, ismét tengelyen szállítva, a bor megérkezett volna Triesztbe. A bor esetében a királynő megbízottai a legkedvezőbb vámelbírálást követelték az angoloktól, azaz a portugál borokéval megegyező vámilleték megállapításához ragasz-