Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)

KOVÁCS JUDIT: Kalászfonatok a Magyar Mezőgazdasági Múzeum gyűjteményében

nep" alkalmával gyűjteményünkbe. Ezúttal múzeumunk kiállítás keretében mutatta be a pályázat díjnyertes munkáit. Az aratásra készült kalászfonatok, koszorúk mellett jelentős helyet kaptak azok a szalmából font használati tárgyak, melyek a mai napig is jó szolgálatot tehetnek mindennapi életünkben (mint pl. szatyor, kalap, papucs stb.). Tanúi lehettünk továbbá a hagyományos formák, típusok továbbélése mellett az újabbak kialakulásának is, melyek funkcióikat illetően már elszakadtak eredeti rendeltetésüktől, s dísztárgyakká válva idomultak a mai kor igényeihez. Nagy tetszést aratott a fővárosi közönség körében a mezőtúri Szociális Intézet lakóinak hagyományos aratóünnepi műsora, melyben felelevenítették az aratás befejezésének népszokását. Az is emelte a műsor hitelességét, hogy résztvevői olyan idős emberek voltak, akik valamikor még maguk is arattak. A törökszentmiklósi Miklós Néptáncegyüttes és a Béke MGTSz népdalköre gondoskodott a zenés, táncos vigasságról. A pályázaton résztvevő alkotók pedig szalmafonás bemutatót tartottak a látogatók részére. A gyűjteménybe került kalászfonatok Régebben mind az első kalászoknak, mind az első kévének jelentős szerepe volt az aratás megkezdésekor. Azonkívül, hogy Isten áldása jelképének tartották, rendkívüli tulajdonságokkal, varázserővel is felruházták és a következő esztendő jó termésének jóslatát látták benne. Az aratás befejezéshez is a szokások széles köre kapcsolódott. Az aratók nagy jelentőséget tulajdonítottak az utolsó kévének, amelyben hitük szerint valamilyen állat alakjában — medve, nyúl, farkas, kakas, fürj — a gabona szelleme tartózkodott. Erre utalnak azok a kifejezések, szólások, melyek részben ma is ismertek a parasztság körében: „Medvét fogtunk!" — mondják, ha a szérűn a nyomtatókat eső lepi meg. A medve mint a vegetációs démon ősi alakja jelenik meg. A magyar aratási, aratás végi szokásokban és szólásokban legáltalánosabban a nyúl fordul elő: „Kihatják a nyulat!" — Úgy vélték, hogy a nyúl a kaszálók elől mindig előre húzódik és végül az utolsó csomóba kerül. Az utolsó kévét hazavitték, kicsépelt magját tyúkoknak adták, hogy jobban tojjanak. Az utolsó szálakból, az utolsó kévéből kötötték az aratókoszorút is, amit azután hazavittek, és a következő vetésig, illetve aratásig megőrizték. Ahol nem kötöttek díszes koszorút, az utolsó kalászokat ott is eltették kis csomóba kötve a következő aratásig. Az aratókoszrú tehát a megőrzésre hazavitt utolsó kalászokból készült művészi fonat, amely a középkor végén vált a feudális birtokon az aratás befejezésének, a termés betakarításának szimbólumává. Kialakulására nyilván hatással volt a reneszánsz szellemisége is, amely nemcsak a képzőművészetben és az irodalomban hozott létre új formákat, új mondanivalót, hanem közvetve a népszokásokban és a folklórban is. Kialakultak az aratókoszorú elkészítésének az egyes vidékekhez, falvakhoz, aratócsoportokhoz kapcsolódó