Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)
OROSZI SÁNDOR: Album a görgényi tutajozásról
a fák többnyire saját súlyuk hatása alatt leértek a völgyek felső végéig. (A csúztatóutak kitűzésében, az esetleges ívek, netalán a hárítófák elhelyezésében meghatározó szerepük volt az olasz munkásoknak.) Innen félig megemelten, szánkára, száncsóra rögzítve vonszolták le a tutajfúrás helyéig. Ezt télen, ló- és marhaigával végezték, többnyire románok. Balesetveszélyes, nehéz munka volt, mert a fagyos hó minden szánka után egyre síkosabbá vált. A szánka terhelése — írják az album készítői — „különös gondot igényel, mert a rosszul terhelt szánka könynyen felborul, és azáltal a vontatást, a vontató útnak a többi szán elöl való elzárásával, akadályozza." Még egy dolgot kell itt megjegyeznünk. Mind a csúsztatás, mind a vonszolás alkalmával a fa a vastagabb végével haladt előre. Ez azt is jelentette, hogy a fadöntést a legkedvezőbb módon, a hegy felé kellett végezni, hiszen a vastagabb vége akkor maradt a völgy felé. A tutajba azonban már a vékonyabb végével előre került a fa. A beköt öhelyeken a szálfákat a megfelelő méretűre fürészelték, hosszúság és vastagság szerint csoportosították, sorszámozták, köbözték és a tutajozási okmányokba bevezették. Ugyancsak szükség volt újabb faragásokra, bárdozásokra — immár a tutajozás igényeinek megfelelően. Ezeket a munkákat folyamatosan, az óriástutajozás idényének kezdetéig végezték el. Kezdetben, az 1870-es években a Laposnya- és a Székely-patak völgyében két-két, a Fancsal-völgyben pedig három bekötőhelyet alakítottak ki. Az album készítésének idején azonban már a mellékvölgyekben nem, csak a fővölgyben folyt az óriástutajozás, ahol összesen három helyen fúrták a fákat tutajba. Az óriástutajozás Anélkül, hogy a különböző tutajozási rendszereket részletesen áttekintenénk, illetve az egykor hazánkban alkalmazott módokat felsorolnánk, 6 mégis utalnunk kell rá, hogy az óriástutajozás azerdei tutajozás egyik fajtája. Mozgókötésű tuta j, azaz a fák egymáshoz nem hevederekkel, hanem gúzsokkal kötődnek, így egymás mellett (fel-le, illetve oldalirányban) elmozdulhatnak. Ez a gúzskötés teszi lehetővé tulajdonképpen azt a műszaki megoldást, amellyel olyan természeti viszonyok között is lehet tuta józni, mint amilyet éppen a Görgény-völgy kínált. A mellékelt térképen látható, hogy a Görgény folyó két oldalán elhelyezkedő kincstári erdők faanyagának szállítását valóban csak ebben a völgyben lehetett megoldani. Igen ám, de a széles, sekély meder és a viszonylag kis esés (a felső részen 2%-os, a középsőn 1%-os, az alsón pedig csak 0,5%-os) a Felvidéken és a Máramarosban alkalmazott erdei tutajozási módok meghonosítását lehetetlenné tették. Egyedül az óriástutaj képes a kisesésű, sekély, 30-50 cm-es vízben is úszni, ehhez azonban a mederben és környéken bizonyos előkészítő munkákat kell elvégezni. Ezek a feladatok szinte tutajozási idényenként ismétlődnek, de természetesen a legelső alkalommal, a víz tutajozhatóvá tételekor adták a legtöbb munkát.
