Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)

TAKÁCS IMRE: A magyar földművelésügyi igazgatás alsó- és középfokú szerveinek létrehozása és működése a dualizmus korában

Közigazgatásunk szükséges átszervezése a kiegyezés utáni politikai-hatalmi viszonyok között kellő előkészítés nélkül kezdődött, hiszen az abszolutizmus centralizált közigazgatását nem tekintették követendő példának. A bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869:1V. tc.-kel a közigazgatástól elválasztották az igazságszolgáltatást, ami a nyugateurópai mintájú alkotmányos államberendezésnek egyik fő követelménye volt, és emelte a bíráskodás színvonalát. I. fokon ezután a királyi járásbíróság járt el mint polgári és büntetőbíróság. Ezzel a kihágási bíráskodás és a kisebb magánjogi peres ügyekben eljáró községi bíráskodás kivételével kivonták az igazságszolgáltatást a közigazgatási szervezet hatásköréből. 1848-ban megszűnt a törvényhatóságok országgyűlési követküldésének és a követek utasításának joga is, a vármegye tehát a törvényhozásnak nem volt többé tényezője. Ki kellett alakítani az új vármegyét, amelynek a területén fekvő községek három típusa: a rendezett tanácsú városok, a nagy- és a kisközségek fölötti közvetlen igazgatási és politikai felügyelet gyakorlása maradt a fő feladata. A helyi közigazgatási teendőket a nagy- és kisközségek saját szerveikkel hatósági jogkör nélkül látták el.

5 A köztörvényhatóságok rendezéséről szóló 1870:XLII. te, a dualizmus korának első törvényhatósági törvénye egységes közigazgatási területbeosztást honosított meg az országban.

6 Elismerte a falusi községek közjogi jogállását, és a vármegyékével azonos közjogi szintre emelte a nagyobb szabad királyi városokat mint önálló törvényhatóságokat. Nem szüntette meg azonban az egyes törvényhatóságok területének nagysága, lakosságuk száma és adózóképessége tekintetében a közöttük történetileg kialakult aránytalanságokat. A népképviseleti parlamentnek felelős miniszteriális kormányzati rendszer és a törvényhatósági önkormányzat összeegyeztetésére először szintén az 1870:XLII. tc.-kel történt kísérlet. Ez a törvény meghagyta a törvényhatósági autonómia fő ismérveit: az önálló szabályalkotási és önálló háztartási jogot. Belügyeikben a törvényhatóságok továbbra is intézkedhettek, határozhattak és határozataikat a saját tisztviselőikkel hajthatták végre, továbbá megállapíthatták az általuk ellátott közigazgatás költségeit, és gondoskodhattak ezek fedezéséről. Az önkormányzati jog letéteményese, a törvényhatósági bizottság közgyűlése (a helyi kisparlament) volt. Arról, amit az állami főhatalom nem vont a maga hatáskörébe, a törvényhatóságok szabályrendeleteket (statútumokat) alkothattak, ezek irányadóak voltak minden érintett jogviszonyra, de nem kerülhettek ellentétbe a törvényekkel, a kormány- és a miniszteri rendeletekkel, és nem sérthették a községek önkormányzati jogait.

9 A szabályrendeletek kétfélék voltak: olyanok, amelyeknek alkotását magasabb jogszabály kötelezővé tett és olyanok, amelyeknek alkotása nem volt kötelező. A kormány (miniszter) csak olyan szabályrendelet alkotására utasíthatta a törvényhatóságot, amelyet ez megalkotni volt köteles. A szabályrendeletnek bemutatási záradékkal történő ellátása előtt nemcsak jogszerűségét, hanem célszerűségét is vizsgálták, s a tárgya szerint illetékes miniszter a szabályrendelet kiegészítését, esetleg új szabályrendelet készítését kívánhatta.

10 A szabályrendeletek hatályba léptetésének feltétele volt szabályszerű kihirdetésük. Konkrét ügyekben is határozhattak, intézkedhettek a