Fehér György szerk.: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei 1992-1994 (Budapest, 1994)

SZŐLLŐSY GÁBOR: Két kísérlet a magyar szürke szarvasmarha megmentésére

Ezt, a magyar szürke fajta számára életbe vágóan fontos összefüggést a 30-as években egyedül PIACSEK András ismerte fel, és hangsúlyozta hagyományos gulyabeli tartás fontosságát.

11 A fenti ellentmondást volt hivatott áthidalni az 1930-as évek elejétől a „népies törzstenyészetek", közhasználatú nevén „ötvenes gulyák" intézménye. Egy-egy ilyen gulyába ötven, kisgazdáktól összegyűjtött tehén és egy bika tartozott. A klasszikus heverő gulyabeli tehéntartáshoz való visszatérés volt az a pont a fajta történetében, amikor a reálisan gondolkodó tenyésztők kénytelenek voltak belátni, hogy a fajta „tenyésztési kereteit csupán a belföldi ököranyagszükségletnek kielégíthetése szabja meg".

12 Indultak ugyan még néhányszor lejtcrmelési kísérletek a magyar szürke fajtával,

13 de ezek nem voltak befolyással sorsának alakulására. Az ötvenes gulyák rendszere — bár a fajta megőrzését, sőt javítását szolgálta — visszavezetett a heverő gulya gazdaságossági problémáihoz. A tinónevelést nemcsak a fejés és a tehén igázása révén elérhető nyereség elmaradása drágította, hanem a legelőbérlet és a pásztorbér is. így azok a kisgazdák, akik ötvenes gulyába járatták a teheneiket, rá is voltak utalva a Földművelésügyi Minisztérium által 1935 és 1942 között a törzskönyvezett tehenek után folyósított tenyésztési segélyre. (1942 után csak az elit tehenek után járt segély).

14 A magyar szürke fajtával kapcsolatos tenyésztésszervezési és törzskönyvezési feladatokat az 1931 tavaszán alakult Magyarmarha Tenyésztők Országos Egyesülete látta el. Ez a szervezet kezdte meg a fajta országos törzskönyvezését és szervezte az ötvenes gulyák felállítását. Az 1935. évi közgyűlésről szóló beszámoló már 3500 törzskönyvezeti tehénről és 18 ötvenes gulyáról ad hírt, 1940-re ezek a számok 6332-re, illetve 80-ra emelkedtek. 1941-ben 90, 1942-ben pedig már 131 ötvenes gulyáról szól a híradás. Ha figyelembe vesszük, hogy ötvenes gulyák csak az. ország területének egy részén működtek, ez a növekedés rohamosnak mondható. Az ötvenes gulyákba csak törzskönyvezett, szép, hibátlan küllemű tehenek kerülhettek. A Hortobágyon

1 a cifragulyából válogatták ki az arra alkalmas egyedeket. 1938ban a cifragulya fel is oszlott, és 4 ötvenes gulya maradt belőle Macskatelken. Az ötvenes gulyák teheneit szarvasüléssel jelölték meg. Az elit törzstehenek a szarvszám elé egy "E" betűt kaptak. A borjak fülébe a gulyások beleletoválták az anyja szarvszámát. A tetoválásról nyilvántartást kellett vezetniük, amely tartalmazta a borjú apját is. A fedeztetési idény ápirlis 20-tól (vagy május l-jétől) szeptember 1-jéig tartott. Amikor a bikákat elvitték a gulyából, az egy lelken járó ötveneseket (2-4 gulya) összeverték egy gulyába. Az ötvenes beosztás tehát kizárólag azt a célt szolgálta, hogy a borjak származása pontosan ellenőrizhető legyen. A bikák (60 db) Debrecen város bikái voltak. A fedeztetési idényen kívül Várostanyán jártak, bikagulyában. A Hortobágyon az ötvenes gulyáknál a kiverés április 5-én volt, szorulás Erzsébet napkor (november 19). Ezekkel a határnapokkal kötötték a gulyások szerződését. Ha egyik-másik tehénért Erzsébet napkor nem jött cl a gazdája, a gulyás „a szíjjclvert gulya maradíkját" hazahajtotta, oda kellett mennie a gazdának a tehénért. A hortobágyi ötvenes gulyákban kiegészítő takarmányt csak a bikák kaptak alkalmilag. (Az adatközlő szerint egy biká-